Főkép

Szóval ott tartottunk, hogy a világ szar hely. Mármint jó, persze, tudsz varázsolni, repülni, tűzgolyókat dobálni, vagyis minden látványos dolgot, amire a varázslók képesek, de hát… szóval ettől az életed még nem lesz igazán jobb. Persze, elismerem, elég menő, hogy Fillory-ban, ebben a korábban csak fantasztikus könyvekből ismert helyen lakhatsz, mi több, király lehetsz (valódi, hús-vér, kardokkal hadakozó, szolgákkal rendelkező, tanácskozó-vadászó király!), és hát valószínűleg tetszik neked, hogy minden parancsodat teljesítik, kényelmesen henyélhetsz egész nap, nem kell semmit csinálnod, viszont mindened meglesz. De… szóval nem, ettől még a világ nem lesz kevésbé szar hely. Legfeljebb jobban vágysz valami valódira, valami kézzel foghatóra, valami nagybetűs Kalandra. Amitől azt érezheted, hogy fontos vagy. Ami megmutatja: az életed nem céltalan. Amitől a lelkedben felizzik az izgalom, az öröm, a boldogság lángja. Szóval hol várat már az a Kaland…? Ja, az ott van az orrod előtt.

 

A varázslókirálynál az a forgatókönyv valósult meg, amire a legkevésbé számítottam: hogy egyszerre érzem sokkal közelibbnek és sokkal távolibbnak a szöveget, mint az első részben. Mert a gyakorlatilag hibátlan A varázslók után leginkább féltem attól, hogy mit tud nekem a meglepetés, a reveláció-élmény ilyen tömör csodája után nyújtani – ha ugyanazt hozza, az már nem fog akkor ütni; viszont ha valami teljesen másba nyúl, akkor meg nem biztos, hogy ugyanennyire fog tetszeni. Szóval itt ez az arany középút, ami sok mindenben hasonlít az első részhez, sok mindenben pedig a legkevésbé sem, én meg nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá. Mert ahogy lefesti a boldogság látszatában tébláboló Quentint, aki nem tud mit kezdeni a jó dolgában, annyira benne érezem magam és generációmat, mint ahogy a legtöbb szépirodalomban nem – ezt pedig már önmagában is annyira lenyűgöző, hogy nem tudok nem leborulni Lev Grossman előtt.

 

Pedig mindezek ellenére eleinte még sokkal kevésbé tudtam ráhangolódni, valahogy mintha nem illettek volna össze a fejezetek, mintha tört lenne a szerkezete: az egyik szálon ugyanis Juliát követhetjük, amint próbál varázsló lenni. Julia pedig egyszerre sokkal összetettebb és sokkal kevésbé érdekes személyiség, mint Quentin: jellemének sokkal mélyebb rétegeit ismerjük meg, de ­– talán csak azért, mert ebben a fajta önpusztító, depresszíven-fájdalmasan szorongó, szétcsúszott karakterben nem látom annyira önmagam – távolabb is marad tőlem. Ráadásul a másik szálon, ahol Quentin életútja még a korábbiaknál is rémisztőbb hullámvölgyeket jár be, Julia csak mellékszereplő, akinek szinte alig van köze a cselekményhez – ez pedig olyan disszonanciát teremt, amit elsőre furcsa volt feldolgozni.

 

Azért persze még mindig rajongok, ahogy Grossman kezeli a történetet. Nem is csak azért, ahogy állandóan kikacsint az unalomig ismert toposzoknak, ahogy kiforgatja ezeket: hanem ahogy jól fejbe vág, amikor már egészen elkényelmesednél. Belemerülsz az eseményekbe, pörögnek a lapok, szórakozol, nevetsz, izgulsz, már egészen elhiszed, hogy nahát, az élet szép, erre a következő oldalon a T. Író középső ujjával találod szembe magad, amint közli veled, hogy na-na, azt hiszed ilyen élet? Bocs, de nem. Nem mintha amúgy nem ugrálna a kedved a váratlan boldogságkitörések és a mély depresszió között, de erre rásegít, csak hogy még morzsolgassa kicsit a szíved a keze között. Kíméletlen, fájdalmas, összeszorul a torkom, ahogy olvasom, de pont ezért érzem azt, hogy mennyire zseniális mindez.

 

Úgyhogy nem, A varázslókirály sem lett rosszabb, mint a sorozat kezdete, csak más. Ennek persze azért is örülök, mert így bízok benne, hogy a trilógia befejezése megint valami különlegesen egyedi lesz, amire a legkevésbé sem számítok. Azt mondja a fülszöveg kicsit hatásvadász módon, hogy a könyv elképzeli, milyen lett volna a Mátrix fantasy-ként, én meg olvasás után tényleg csak bólogatni tudok. Lev Grossman sorozata után egyszerűen képtelenek leszünk ugyanúgy tekinteni a fantasy-re – alapjaiban ír át mindent, amit eddig tudni véltünk a műfajról. Ami pedig a legjobban tetszik: többet önmagunkat sem tudjunk ugyanúgy szemlélni. Én legalábbis biztos nem.