Főkép

Gondolatfoszlányok. A világ pár napba sűrítve. Élmények, amelyek örökre megváltoztatnak. Amiket mindenki átél előbb-utóbb. Amik egész életünkben velük maradnak. Amiket szívesen elfelejtenénk, és amiket örökre meg akarunk őrizni a szívünkben. Fájdalom és boldogság. Nevetés és sírás. Szerelem és halál. Hirtelen ráébredsz: az élet több annál, mint amennyit eddig gondoltál róla. Mint amikor a szürke, sötét házból kilépsz a ragyogó napsütésre – és feltárul előtted minden, amit eddig csak elképzeltél. Talán nem minden szép, talán nem minden tökéletes. Talán néha üvöltenél a szomorúságtól és a boldogtalanságtól. Talán néha szeretnél visszamenni a sötét szobába. De néha felvillan előtted a remény, valami többre, valami boldogabbra. Talán majd az is illúziónak bizonyul, de nem érdekes. Az itt és a most mégis csodálatosabb annál, mint amit valaha is átéltél.

 

Leírható-e a leírhatatlan? A sárga fogaira emlékszem leginkább. Olyan íze volt, mint a meleg és puha lánylélegzeté, mint a meleg és puha lányajkaké. Betegség és öröm, két személyben, egy nyár alatt. Repes a szívem, ki akar törni az örömtől, és közben összefacsarodik, fáj, mintha valaki szorongatná. Henrik egyszerre megtapasztalja a felnőtt-lét két végletét, mi pedig vele tartunk a különleges utazás alatt. Nem, nem lesz más ember a végére, nem változik meg. De mégis többet ért az életből: ezek az élmények alakítanak minket is, ezektől leszünk azok, akik. Talán picit másként gondolkodunk. Talán alig érezhetően felfedezünk olyan dolgokat is, amiket korábban nem. A világ legszebb mosolyát és a meteorkráterre emlékeztető beesett orcáját.

 

Simon beteg. Már érezhetően nincs sok hátra neki, az éjjeli hányingerek és a nappali étvágytalanság között ingadozva már csak azt várja, hogy mikor lesz vége. Henrik pedig nem tudja, miként kezelje nagybátyja helyzetét. Az anyja csak Simonnal foglalkozik, de Henrik nem is bánja: ő is szeretne segíteni, ő is szeretné életben látni és tartani példaképét, de nem tudja hogyan. Miközben pedig próbál minél kevesebbet gondolni nagybátyjára, próbál minél inkább megbékélni a haldoklással, gondolatai másfelé terelik: Kjersti mosolya felé. Az Olaszországból hamarosan hazatérő lány felé, akibe szerelmes. Vajon a lány is ugyanúgy érez? Vajon a lány is szeretne vele lenni? De megtehetem egyáltalán, hogy a boldogságra, a szerelemre gondolok, ha közben állandóan érzem a nyomást a szívemben: Simon hamarosan meg fog halni, és neki már soha nem lehet örömben része?

 

A világ legszebb mosolya számomra mégsem ezért volt annyira hatalmas élmény. Nem az első szerelem eufóriája miatt, és nem is a hozzánk közel álló fájdalma miatt. Ezeket mindenki megtapasztalta, vagy ha még nem, előbb-utóbb meg fogja. A világ legszebb mosolya sokkal inkább abban különleges, hogy milyen magától értetődő könnyedséggel képes betekinteni Henrik lelkébe. Ezek a rövid gondolatfoszlányok, ezek az alig-alig mondatok, ez a halk nyugodtság, ami a lapokon érződik, ez az egyszerre nyomasztó és vidám hangulat, ami átjár minket: mind-mind arra visz, hogy valóban átérezzük ezeket a pillanatképeket. És érezzük, ahogy ez a melankólia a fejünkbe száll. Ahogy elmosolyodunk, amikor meglátjuk Kjerstit. Ahogy hirtelen összerándulunk, amikor Simonnal találkozunk. Ez pedig talán még varázslatosabb, mint amit előre elképzeltem.

 

Pedig ez a borús és szomorú, de mégis csodákat és nyári mosolyokat rejtő borító már előre megmutatta, mit várjunk. Ifjúsági történet, de nem csak az ifjúságnak. Mindenkinek, aki nem tudja, hogy mitől annyira lenyűgöző ez az élet. Aki még hisz abban, hogy az élet lehet szép, még a szomorúságban is. Aki szeretne kicsit emlékezni, aki szeretné megszépíteni az emlékeket. Vagy aki éppen átéli mindezt – aki fél attól, ami jön, aki megrémül a változástól. Aki még nem tudja, hogy miért is érdemes élni. Kívánom, hogy tapasztaljátok meg ezeket az érzéseket. Mondjuk A világ legszebb mosolyán keresztül…