Főkép

Képregényes körökben mindig is kicsit furcsállva néztem a nagyon extrém módon óvatos rajongókat: azokat, akik a legkisebb sarokhajlásra is érzékenyek, akik legújabb szerzeményeiket csak a kesztyűben érintik és valójában mindenből kettőt vesznek, hiszen egyet lehet olvasni, a másik, a tökéletes példány pedig mehet a gyűjteménybe.

 

Magamat nem tartom azért ennyire óvatosnak – persze én is ügyelek arra, hogy szép legyen a kiadvány, de azért még elnéző szoktam lenni a kisebb problémák iránt. Azonban amikor kezemben vettem Az Új Bosszú Angyalai sorozat következő részét, és már az első lapozás után széthullott, akkor azért még én is szívrohamot kaptam... De aggodalomra semmi ok, Az invázió vége nyomdahibás, a kiadó a következő börzéken kicseréli a példányokat – addig pedig lehet bátran olvasni, nem baj, ha rajta marad az ujjlenyomatunk valamelyik lapon…

 

De ennyi felvezető után térjünk is rá a tartalomra, hiszen ez a valódi kérdés: tudnak-e még az Új Bosszú Angyalai újat mondani a Titkos invázióról? Bevallom, nem fogadtam volna nagy összegben arra, hogy „igen” lesz a válaszom, ugyanis így a negyedik kötetet olvasva már kezd sok lenni az alakváltó skrullok drámájából (főleg hogy a magyar megjelenésnek köszönhetően két éve ezt az eseményt követjük figyelemmel). Pedig bíznom kellett volna Brian Michael Bendisben – még akkor is képes meglepni, ha a legkevésbé sem számítasz rá. Az invázió vége ugyanis gyakorlatilag egy „futottak még” gyűjtemény: ha háttérinfókra vagy kíváncsi; ha tudni akarod, mi történt pár közepesen fontos szuperhőssel; vagy éppen ha kicsit mélyebb betekintést szeretnél nyerni Luke Cage és Jessica Jones életébe, akkor ez a te köteted lesz. De ha megint hatalmas, világméretű eseményeket keresel, akkor azt nem itt érdemes.

 

A kötetben szereplő öt füzet ugyanis öt különálló történetként is felfogható: bár van pár összefüggés, mégis mindegyik működik önállóan is (az előző kötet is hasonlóan épült fel, de ott mintha nekem egységesebbnek tűntek volna az események). Mindegyik az invázió egy specifikus részére koncentrál – ha eddig panaszkodtam is amiatt, hogy mindig a „túl nagy” képet látjuk, és a hősök lelkivilágára, érzéseire sosincs időnk, akkor most már minden hiányérzetem megszűnt. A háttértörténetet tekintve például izgalmas volt olvasni a Skrull Birodalom kezdő lépéseit a Föld meghódítása felé: ahogyan az Illuminati tagjait klónozzák, ahogyan információt próbálnak nyerni a tagokból, különféle trükkök révén (különösen, hogy miként próbálják Reed Richards-ot rávenni az együttműködésre). Ezek pont olyan elemek, amik nélkül ugyan tudtuk volna értelmezni a Titkos inváziót, de jobb, ha velünk vannak: színesítik az egyébként már így is elég komplex eseményeket.

 

Vagy ott van például a Skrull Királynő, Veranke története – hogy miként illeszkedik be Jessica Drew (alias Póknő) szerepébe, hogyan boldogul a megváltozott énjével, s egyáltalán, mi van a többi alakmás-skrull személyiségével (érdekes volt figyelni, ahogy a skrull Henry Pym küzd a két oldalával), hogyan kezelik a szuperhős-létüket. Ezek a gondolatok, ezek az érzések hiányoztak nekem eddig: amik valóban átélhetővé és hitelessé teszik az eseményeket.

 

A Csuklya csapatával már a nagy kötetekben is találkozhattunk, de inkább csak említés szintjén – itt végre kiderül, mi történik a gonoszokkal, akik amúgy mindig a szuperhősök ellen küzdöttek, de ezúttal rá kell ébredniük, hogy a közös ellenfél, a Skrull Birodalom sokkal veszélyesebb rájuk, mint azt valaha is hitték…

 

A kedvencem mégis Luke Cage és Jessica Jones sztorija lett: eltávolodunk az invázió napjaitól és eseményeitől, s inkább a megismerkedésükre koncentrálunk. Ami különösen azért volt lenyűgöző, mert végre átéreztem az érzéseiket – és végre számomra is kiderült, hogy Bendis miért erőlteti már kötetek óta ezt az amúgy szerintem nem különösebben izgalmas párost. Mert nekik van emberi oldaluk. Ketten, sőt, a babájukkal immár hárman valóban családot akarnak – invázió, háború, szuperhősök, állandó életveszély közepette. Jó volt kicsit visszább tekinteni, Luke Cage apjával való kapcsolatának boncolgatása egyenesen szívszorítónak érződött olykor. És itt kell megemlítenem Billy Tan és Michael Gaydos duóját, akik remekül ráéreztek a hangulatra (különösen a visszaemlékezések kapcsán).

 

Kettejükön kívül még Jim Cheung rajzai találhatóak a kötetben – egyébként főleg Billy Tan stílusát éreztem kiemelkedőbbnek (vagy legalábbis egyedibbnek az átlagnál) - szerencsére a következő kötetekben is sokat fogunk még vele találkozni. Merthogy a történet természetesen nem áll meg, jöhet a romeltakarítás. A skrulloknak ugyan végük, de a bizalom nem olyan dolog, amit könnyedén újra fel lehet egymás között építeni… ráadásul van egy olyan gyanúm, hogy további nagy esemény nélkül sem kell sokáig maradnunk. Aki még gondolkodik a Titkos invázió kötetek beszerzésén, annak mostanra nyugodtan mondhatom, hogy megéri: a végére egy olyan történetív lett belőle, amit mindenképpen szórakoztató olvasni. Márpedig, azt hiszem, pont ez lenne a cél…