Főkép

Öregszem, nincs mese. Mással egyszerűen nem tudom magyarázni, hogy egy-két kivételtől eltekintve mostanában az erősen a nosztalgiafaktorra építő zenekarok bulijain szórakozom a legjobban. Idén megvolt a Papa Roach, a Limp Bizkit, most pedig a szintén amerikai Crazy Town. Ezek a zenekarok mind az ezredforduló tájékán, a nu-metal őrület hullámain kerültek a csúcsra, és azóta is többé-kevésbé abból élnek, amit akkor felépítettek. A Crazy Town esetében különösen igaz ez, hiszen ők tulajdonképpen egyetlen dalnak, a „Butterfly”-nak köszönhették elképesztő sikereiket. Ezekbe a sikerekbe aztán annak rendje és módja szerint bele is kattantak egy kicsit (drogproblémák, halálesetek, kóma, szóval csak a szokásos...), és egy viszonylag sikertelen (de amúgy szerintem semmivel sem gyengébb) második album után feloszlottak. Aztán 2007-ben az alapítók, vagyis Shifty és Bret visszatértek, újra koncertezni kezdtek, majd ki is adtak egy sokkal inkább hip-hop-orientált új lemezt, a The Brimstone Sluggerst. Na, nem mintha korábban olyan nagyon messze álltak volna ettől a stílustól. A Crazy Town, ha szigorúan vesszük, sosem volt igazi nu-metal, inkább csak rap rock vagy rap metal. Emiatt nem is igazán értettem, hogy miért háborogtak páran, amikor kiderült, hogy Magyarországra is trió formátumban érkeznek, egy DJ-vel kiegészülve. Oké, persze, jó lett volna a primkó riffeket élőben is hallani, de őszintén, az estéből nem sokat vitt el a zenekar hiánya.

 

A legtöbben amúgy is csak a „Kámálédit” akarták, aztán kalap kabát, úgyhogy kábé pont mindegy volt, hogy mi szól a színpadon. Az már kicsit csücskösebb, hogy a gitárok mellett elég sok éneksáv is konzerv volt, de mondom, erre a koncertre szerintem senki nem a kifinomult zeneiség miatt jött (aki meg igen, azt csúnyán megvezették), úgyhogy igazából nekem még ez is belefért. A buli pedig jó volt. Nagyon jó. Shifty tuti, hogy életében magába tolt már ezt-azt, szebb se lett az évek során, a hangja meg egyre... karakteresebb, de Brettel nagyon működik a kémia, és úgy egyébként is szimpatikus a fickó. Sőt, mind a ketten azok. Igazi kaliforniai sutyerákok (de a legjobb értelemben), őszinte (de azért rettenetesen tufa) szövegekkel. És ezt ráadásul tudják is magukról. Bret mondta is, hogy senki ne számítson a jövőben se durvulásra, a következő lemez is hip-hopos lesz, mert ők ilyen beleszarós, rapen nevelkedett, graffiti-művész anyaszomorítók. Ez van. Persze ettől még dalszerzőnek jók. Oké, oké, a „Butterfly” az egyetlen és örök, de mellette ott vannak olyan slágerek is, mint a „Revolving Door”, a „Lollipop Porn” (amit a bulin kétszer is elnyomtak – na mondjuk ez azért tényleg elég paraszt volt), a „Toxic”, vagy a méltatlanul bántott második lemezről a „Drowning”, amik élőben legalább annyira odacsaptak, mint a hatmilliós eladást produkáló pillangó. Az utóbbit egyébként Shiftyék kellő öniróniával vezették elő – az ember szíve szinte összeszorult, amikor benyomta, hogy „vigyázzatok, mert a végén még valóra válik, amit kívántatok, és egy életre kicsinál titeket”. Hát igen, egy ekkora sikerű nóta legalább akkora teher, mint áldás. Ennek ellenére rossz szájíznek nyoma sem volt, és kétségtelen, hogy erre mozdult meg leginkább az a tisztes félház, amit a Dürer ezen az estén produkált.

 

A régi dalok mellett persze újak is akadtak bőven (végtére is ez egy lemezbemutató koncert volt), és azt kell mondanom, hogy ezek is működtek. Nem, a „Baby You Don’t Know”-ból nem lesz a következő „Butterfly” (nem is értem, miért ezt tolják orrba-szájba, a „Megatron” és a „Come Inside” is köröket vernek rá), de ha a következő albumon/turnén is lesznek „Lemonface”-ek meg „Megatron”-ok, akkor szerintem mindenki elégedett lehet. De mondom, szerintem a csalódás itt is csak abban az esetben léphetett fel, ha valaki túl sokat képzelt ebbe az egészbe. Ahogy az egyik kolléga olyan remekül megfogalmazta az eventben: két órára megint 14 voltam, és ennyi. És tényleg ennyi. 2000-es évek körüli sulidiszkó, teli pofával mosolygással és fél perc alatt megtanulható, a régiekhez hasonlóan pumpálós új dalokkal. Minőségi lakossági szórakoztatás, és nekem ennyi bőven elég. Mondom, öregszem.