Főkép

Azt szokták mondani, hogy a bosszú megváltoztat – különösen, ha sikerül is végrehajtanod. A kérdés régi, de a válasz most sem egyértelmű: mit érzel, amikor végre megölted azt az embert, akit tíz éven át gyűlöltél? Az elmúlt éveidben mindent annak rendeltél alá, hogy egyszer majd eljöjjön ez a nap. Ő ölte meg apádat – és most már neki is vége. Örülsz? Végre leesik a nagy kő a szívedről, fellélegezel, hogy most végre élheted az életed? Vagy hirtelen megrémülsz, hogy mi lesz most? Nem tudod, mit kezdj magaddal? Maradt még egyáltalán életed, amit élhetnél? David megölte Acélszívet: barátai és harcostársai segítségével lelőtte azt az Idolt, aki egész Új-Chicagót rettegésben tartotta. De mennyire változtatja meg ez a húszéves srácot? És legfőképpen: mi lesz ezután a várossal és a többi Idollal?

 

A fiúnak hamar rá kell jönnie, hogy a képlet nem egyértelműen fekete vagy fehér. Nem csak arról van szó, hogy vannak ezek a hihetetlen szuperképességekkel rendelkező Idolok, akik elképesztően gonosszá is váltak, ezért az embernek mindent meg kell tennie, hogy lázadjon a hatalmuk ellen. David egyre inkább úgy gondolja, hogy az Idolok nem változtak meg ennyire: bár mindent felülmúló hatalomhoz jutottak, de talán még nem késő nekik a jó útra térni. De vajon igaza van? Legújabb küldetésük Újjáépített Babilonba vezet, az egykori Manhattenbe, ami mostanra szinte teljesen víz alá került, köszönhetően a rettegett Regáliának. De vajon milyen szövevényes terve van az Idolnak – és a Leszámolók kis csapatának vajon sikerülni fog túljárni az eszén?

 

Kérdések és kérdések. Mással sem találkozunk, csak kérdésekkel – elméletek az Idolok hatalmáról és eredetéről, teóriák a gyengeségeikről és a legyőzésükről, s leginkább arról, hogy megváltozhat-e ez a szupergonoszok által uralt világ. David egyre vékonyabbnak tűnő szalmaszálakba kapaszkodik: bízik benne, hogy igaznak bizonyul, amiben az apja hitt, és egyszer majd tényleg beköszönt a „jó” Idolok kora… vagy legalábbis van esély arra, hogy az Idolokat se a kapzsiság és a hatalomvágy hajtsa. Mi, olvasók, pedig már azt sem tudjuk, hogy miben higgyünk, mit gondoljunk – látjuk a puzzle darabkáit, de nem tudjuk összeilleszteni őket; érezzük, hogy hol hibás a szereplők gondolatmenete, de nem tudjuk kiegészíteni; sejtjük, hogy mire fog kifutni a történet, de persze mindig mellé lövünk. A nagybetűs Rejtély tartja össze a Tűzlény oldalait – és talán mondanom sem kell, hogy ettől lesz ez a regény valami eszméletlenül szórakoztató.

 

No meg attól, hogy Brandon Sanderson nagyon tud izgalmas cselekményt írni. Bár ezúttal egy picit túlhúzottnak gondolom a történetet, ez közel sem olyan vészes – hiszen még mindig nagyon pörögnek az oldalak, nem könnyű letenni a könyvet (azt hiszem, ezt jól jelzi, hogy csak olyan száz oldalt akartam olvasni a kötetből, de annyira magával ragadott, hogy mire észhez tértem, a kétszeresén is túl voltam, és hirtelen befejeztem a regényt). Az előzményhez képest mintha nem lett volna olyan erős a gyilkosság-megtervezős heist-része a történetnek, de helyette inkább a világra, a szereplőkre és az Idolokra koncentráltunk (utóbbi azért is fontos, mert újfent nagyon érdekes dolgok derültek ki). Persze most sem elhanyagolható, hogy elsősorban fiatal fiúknak szól a történet, hangvétele és „komolysága” is így értelmezendő, de aki szereti ezt a stílust (különösen ha mondjuk képregénykedvelő kamaszfiú), annak kötelező a sorozat.

 

Nagyon sokszor dicsértem Brandon Sanderson munkásságát már az ekultura.hu virtuális hasábjain, de most sem tudok másként tenni: hiába, engem rabul ejt az a fajta kreatív szórakoztató irodalom, amiben ő annyira profi. Talán nincsenek hatalmas morális kérdések, talán nem fogunk sokkal többet megtudni lelkünk legmélyéről, de ha kikapcsolódni szeretnék, ha jól akarok szórakozni egy regényen, akkor egyértelműen az ő könyveihez nyúlok. Ebbe a sorba pedig tökéletesen illeszkedik a Tűzlény is: remek arányérzékkel vezet át minket a cselekményen, pont annyit és pont ott ismerünk meg a karakterekből, hogy szimpatizáljunk velük és megértsük őket, s nem mellesleg a mostanában olvasott könyvek közül az egyik legizgalmasabb és legrejtélyesebb világot építette fel a Leszámolók-sorozatban. A Tűzlény nagyszerű folytatása az Acélszívnek, egyben remek felvezetése a trilógia zárásának (a befejezés után legszívesebben azonnal magamhoz ragadtam volna a következő féltéglányi részt) – talán ott már a kérdéseinkre is választ kapunk. Én mindenesetre tűkön ülve várom.