Főkép

Igazából évek óta kíváncsi voltam erre az együttesre, onnan számolva, hogy 6-8 évvel ezelőtt volt szerencsém meghallgatni az 1994-es The Orphan’s Lament című lemezüket. Azóta rajongójuk vagyok, ezért amikor kiderült, hogy idén novemberben, immár harmadszor lépnek fel Magyarországon, nem volt kérdés, mit csinálok november utolsó vasárnap estéjén. A helyszínként megnevezett Fonó Budai Zeneházzal nekem semmi gondom nincs, mind közlekedésileg, mint hangzásilag (itt még nem találkoztam rossz hangosítással) megfelel az elvárásaimnak. Ez a zene véleményem szerint nem illik túl nagy termekbe, mint például a Müpa, mert ott jó eséllyel elveszne az a közvetlen kapcsolat közönség és zenészek között, ami a Huun Huur Tu előadását jellemzi – legalábbis előzetesen így gondoltam.

 

Mivel az utolsó héten már állóhelyes koncertnek hirdették az eseményt, a helyszínre érve elsőre kicsit furcsállottam, hogy a színpad előtt mégis elhelyeztek három sor széket. Ezekről később kiderült, hogy az idősekre való tekintettel kerültek a nézőtérre, ami szimpatikus gesztusnak bizonyult. Amennyire láttam, telt ház volt, tehát az a nyolcszáz ember, aki előzetesen jelezte részvételét, az valóban eljött. Egy biztos, utoljára ennyi embert a Womex nulladik napon láttam itt, amikor mindkét koncertteremben volt program. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy az idén 20 éves intézmény megérdemli a teltházas rendezvényeket, a látogatók ilyetén formában megnyilvánuló támogatását.

 

Fél órával a kezdés előtt tudtunk bemenni a pajtába, így bőven jutott idő a szomszédokkal való ismerkedésre, valamint a közönség összetételének elemzésére. Jöttek az országhatáron túlról, jöttek az ország távolabbi településeiről, életkort nézve pedig az 5-6 éves kisgyerektől kezdve a nyugdíjasig minden korosztály képviseltette magát. A „házi” ülőalkalmatosságok között összecsukható horgászszéktől kezdve a nagyméretű párnáig minden előfordult, a legfurább csoport címet pedig a színpadi feljáró mellett tanyázó társaság érdemelte ki tőlem, ugyanis ők újra húzható bábokkal szórakoztatták egymást a kezdésig. A jelenlévők abban hasonlítottak egymásra, hogy közös volt az izgatott várakozás, nyomát sem láttam türelmetlenségnek, mindenki beszélgetett, ismerkedett és nem utolsó sorban feldobott volt – tudtuk, ez egy különleges alkalom lesz, és figyelembe véve az együttes tagjainak életkorát, nem tudhatjuk, mikor járnak legközelebb errefelé (ha egyáltalán sor kerül még erre).

 

Miután túljutottam egy szerzői jogi beszélgetésen, amit egy idős úriemberrel folytattam, nyolc óra után pár perccel színpadra lépett a Huun Huur Tu teljes legénysége. Amikor elkezdtek játszani, gyakorlatilag porba döntötték mindazt, amit mondjuk A Gyűrűk Ura monumentális férfikórusokban nyújtott - kis túlzással hozták azt a szintet, amit a maori haka kivált az emberből. Dübörgött a basszus, torokból jött az ének, és megnyílt előttünk a puszta, a tajga és a hegyek végtelensége. Gyakorlatilag a zenéjük egyszerre volt egzotikus és ismerős. Ez utóbbit már más zenekar kapcsán is említettem, de ebben az esetben újfent olyan érzésem volt, hogy igen, ők aztán teljesen más dallamvilágot használnak, nem beszélve a hangszerekről (mint például a lófejes hegedű), valamint számos szerzeményen érződött, hogy ezt biztosan lovaglás közben álmodta meg valaki – ennek ellenére mégsem volt élvezhetetlenül idegen a produkció. Ennek oka szerintem visszavezethető az ősi eredetre, nagyon letisztult zene szólt, amely bizonyos fokig rokon a népvándorlás korabeli magyarság által ismert és használt muzsikával, hiszen mi is lovas nomádokként kezdtük a vándorlásunkat. Szóval az idegenség nem volt akadály, egyébként a szövegek – már amennyire értettem Sayan Bapa angol nyelvű konferálását – a szerelemről, rokonságról, barátságról, LOVAKRÓL, hegyekről, vagyis általában az egyszerű életről szóltak.

 

Zeneileg volt itt minden, torokéneklés (bámulatos, ahogyan egyszerre több hangot képesek megszólaltatni), aminek legalább három fajtáját hallottuk ezen az estén, valamint „tiszta” ének, lófejes hegedű (morin khuur), gitár, nagydob, négyhúros hegedű (byzaanchy), kéthúros igil, Doshpuluur (ezen Sayan Bapa játszott) és még volt pár egyéb, amit nem sikerült beazonosítanom. Olyan érzésem volt – főként azután, hogy a színpadon lévők kérték a világítás csökkentését –, mintha egy félhomályos jurtában üldögélnék négy zenész társaságában, középen parázslik a tűz, és ők zenével-énekkel osztják meg velünk örömüket, bánatukat, gondjaikat. Ezt csak erősítette Bapa narrációja, a gyakori hangolás, a ráérősség. A négy muzsikus szemlátomást másként viszonyul a zenéhez, mint mondjuk a nyugati zenekarok többsége (ebbe most nem mennék bele részletesebben, mert félek, gondolataim többsége belemagyarázásnak tűnne).

 

Egy biztos, a programban volt lassú, gyorsabb, misztikus(!), rövid és hosszú szerzemény – tehát igazából a műsor az évek óta koncertező együttes tapasztalatának köszönhetően mindenből pont annyit tartalmazott, amennyire szükség volt az ideális hatás eléréséhez. Ezért egyáltalán nem csodálkoztam azon, amit a zene kiváltott a közönségből, hiszen majd minden szám végén hangot adtunk tetszésünknek, volt csujogatás, taps, kurjászás, ováció. Ez érzésem szerint visszahatott az együttesre, legalábbis a végén már többen mosolyogtak a színpadon.

 

A hivatalos program után kaptunk egy ráadást, aztán, mivel elég erőteljesen éreztettük lelkesedésünket, a négy tuvai újfent színpadra lépett. Mindennek köszönhetően kétórás műsort élvezhettünk a Huun Huur Tu előadásában.

 

Nem mondom azt, hogy ezen az estén mindenki elkoptatta a cipőtalpát, vagy izomlázzal ment haza, lévén sokkal nyugisabb, meditatívabb hangulat áradt a zenéből, de úgy gondolom a koncertben megvolt az plusz, amiért ilyen rendezvényre járni érdemes. Elvarázsolt és feltöltött, abban a bizonyos jurtában megállt az idő, illetve korokat lépett visszafelé. Soha rosszabbat, remélem a Fonóban jövőre is lesznek hasonló koncertek. A helyszín szerintem alkalmas erre, és a jelek szerint fizetőképes kereslet is van az ilyen rendezvényekre. Azt nem tudom megmondani, hogy csak befutott együtteseket, vagy feltörekvő társaságoknak érdemes fellépést szervezni – de lenne pár jelöltem.

 

Az együttes tagjai:

Кайгал-оол Ховалыг (Kaigal-ool Khovalyg)

Саян Бапа (Sayan Bapa)

Алексей Сарыглар (Alekszej Saryglar)

Радик Тюлюш (Radik Tülüsh)

 

Fotóalbum