Hokusai kisasszony (film)

Hokusai (a magyar átírásban Kacusika Hokuszai) mester nemcsak hazájában, de a világon is a XIX. századi japán festészet legismertebb alakja, ráadásul az egyik első távol-keleti művész volt, akinek képei eljutottak Európába (Monet és az impresszionisták bevallottan az ő képeiből merítettek inspirációt). Keiichi Hara új animációs filmje – talán ma már nem riaszt el senkit, ha leírjuk: animéje – bepillantást enged Hokusai életébe idősebb lánya, O-Ei szemén keresztül, aki szintén festőként igyekezett érvényesülni.

A Hokusai kisasszonyban megvan minden, amiért a japán animéket szeretni lehet: szépen animált, lágy, kifejező stílus, élettel teli képek, amik humorral és mély érzelmekkel jelenítik meg a történetet. Itt-ott a film ügyesen eljátszik a korabeli japán rajzstílus felhasználásával – amiből sokkal többet is elbírt volna a film, ugyanis ezek a legjobb jelenetei.

Mondjuk számomra maga a történet is elég hullámzó, mintha nem tudták volna eldönteni, mi is álljon a középpontban. Egyrészt ott van O-Ei, egy fiatal, energikus, önálló, kissé marcona és erős nő, aki ugyan látszólag beletörődött apjával való, inkább kollegiálisnak, sem mint meghittnek mondható viszonyába, legbelül azonban ellentétes érzéseket táplál iránta. Mellette fontos szerepet játszik még Hokusai másik lánya, a kis O-Nao, aki vaksága miatt egy bentlakásos iskolában él, és mivel apja sose látogatja meg, önmagára, mint valami rossz dologra tekint. Hokusai tehát elhidegült a lányaitól, akik mindezt különféleképpen dolgozzák fel, így azt gondolhatnánk, hogy egy, valahol a családi kapcsolatokról szóló filmet fogunk kapni.

De ott van még a művészet is, ami áttételesen maga Hokusai. Ez volt az a rész, amitől a legtöbbet vártam, különösen akkor, amikor elkezdett néhány misztikus elem is bekúszni a történetbe, mint a rémálmok gyötörte asszony vagy az a gésa, akinek szelleme éjjelente önálló életre kél. Ezek mintha azt sugallták volna, hogy az igazi művész másként látja a világot, képes valami mögöttes igazságot felfedezni. A film az érzékelésről beszél, a vak kislány jelenetei például sokszor azt mesélték el, hogy a hangok, a szagok vagy az érintés útján mit tud felfogni a világból – de az is ezt erősíti, ahogyan a különféle zajok az emberek fejében összeállnak, így lesz például egy madárból démon vagy egy viharfelhőből sárkány. Azonban valahogy mintha ez a szál elsikkadt volna, O-Nao története került előtérbe és a korábban említett apa-lánya viszony taglalása, amitől mintha elvesztette volna a film a fókuszát.

Pedig O-Ei is remek karakter - hiába érződött, hogy Hokusai kisasszony igazából az apjáról szól, ő mégis árnyalt és érdekes figura volt, aki egyszerre vívódott a művészetben és a magánéletében. Az anime nagyon szépen megmutatta a hasonlóságot Hokusai és O-Ei között, viszont éppen ezért a művészetnek, mint témának óhatatlanul elő kellett türemkednie. Nem tudom, a film melyik részének kellett volna háttérbe szorulnia, kimaradnia, vagy hogy egyáltalán miért tűnik úgy, hogy túl sok dologról akart egyszerre beszélni a film, de ez így nekem nem állt teljesen össze.

Mert ettől eltekintve tényleg egy kellemes élménnyel lesz gazdagabb, aki megtekinti a Hokusai kisasszonyt. A XIX. század eleji Edo (a mai Tokió), a japán emberek életének bemutatása nagyon érdekessé teszi a filmet, az apró kulturális elemektől kezdve egészen az olyan dolgokig, mint hogy milyen ruhát hordtak vagy hogyan aludtak. Bár azt hinnénk, hogy ez problémát jelent, de valójában a nyugati néző is élvezni tudja a filmet, képes dekódolni minden jelet, nem érezzük azt, hogy itt valami „idegent” látunk, nincsenek zavaró, a nyugati kultúrától elütő elemek.

A Hokusai kisasszony az a fajta mozi, ami kellemes kikapcsolódást nyújt a nézőjének, közben pedig rejtetten sokkal közelebb hozza a távolinak hitt Japánt, és felvillantja egy mára már csak festményeken fennmaradt korszakot.