Főkép

Jó érzéssel tölt el, hogy nemcsak azon késztetésnek engedtem, hogy ellátogassak egy számomra kiemelkedően élvezetes muzsikát játszó magyar zenekar koncertjére, hanem egy személyre szóló invitálásnak is eleget tehettem. Az Ozone Mama jól eső meghívását azért is fogadtam ujjongva, mert tudva levő, hogy a zenekar nemrég megjelent új lemezét, a nagyszerű Sonic Gloryt népszerűsíti ezen a turnén. Emellett kíváncsian vártam a veszprémi Hollywoodoo műsorát is, akik előtt egy teljesen ismeretlen dán formáció, a Magyarországon korábban már megfordult The White Dominos hevítette fel az Akvárium világot jelentő deszkáit.

 

A Budapest egyik legszebb enteriőrjével büszkélkedő klub társalgójában értek az első hangok a színpad felől, amelyek ilyen távolságból is valószínűtlenül jól szóltak. Nem csapott be a fülem: a hangosítás és a keverés is elsőrangúra sikerült, s ez kisebb megingásokkal az egész estére jellemző volt. Először volt szerencsém a kisszínpad mögött elhelyezett tévékomplexumhoz, amely sok képernyőjén szolgáltatta az összefüggő látnivalót, sajátos háttérvászonként funkcionálva.

 

A pimaszul fiatal dán négyes nyitó dala alapján afféle minimál blues-rocknak lőttem be a srácok zenéjét – szellős ritmusszekcióval megtámogatott, pofonegyszerű riffekből és énekdallamokból építkeztek. Aztán egyre csak színesedett a kép, és a harmadik számnál azon kaptam magam, hogy furcsállom, miért került a zenekar a kissé mostoha kezdő attrakció státusba. A csapat féktelen dinamizmussal és lelkesedéssel prezentálta a naprakész köntösben újragondolt, tökös rock and rollt. Szerzeményeik számos hatásból merítenek, amelyeket ügyesen, szerves egésszé gyúrtak össze; épp úgy fellelhető náluk a Black Sabbath és a Led Zeppelin öröksége, mint a Black Keys vagy a Rival Sons vívmányai, sőt, még soulos kikacsintások is beleférnek.

 

 

Ami még komolyan meghökkentett az az, hogy ilyen fiatalon mennyire oldottan, könnyedén kommunikáltak a zenészek a közönséggel: mintha csak sokadszorra játszottak volna a jól ismert baráti körnek egy házibulin. Ment a lelkesítés, színpadhoz hívogatás, Budapest dicsérése, együtténekeltetés (You are my only – light), Led Zep: Kashmir idézés… mindez teljesen fesztelenül, erőltetettség nélkül – felemelő volt. A kellemes, egy órás műsor kiemelt tétele az aktuális kislemez „Like A Ghost” című darabja volt, amelyet valószínűleg a hozzáértő rádióknak szántak, és szerintem a setlist zöme életerősebb volt nála. Mindent egybevetve nagyon odatették magukat az ifjú titánok, ha visszajönnek, mindent megteszek, hogy újra lássam őket.

 

Rövid szünet után a színpadon termett a Hollywoodoo. Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon körülbelül tíz év kihagyás után mit mond nekem az a banda, amelyet zenefanatikus útkeresésem hajnalán az egyik legelső hazai kedvencemnek könyveltem el. Trócsányi Gergely énekes és társai ugyancsak nagyjából egy óra játékidőt kaptak; ez alatt elhangzott többek között a személyes belépőnótám, a „Kívánj tízet”, az átdolgozott, eredetileg jóval horzsolóbb „Karmolok, harapok”, a magyar alter zenék direktebb arcát mutató „Forog a kerék”, a kötelező, mókázó „Örvényes”. Különösen örültem, hogy terítékre került a borzongató „Jó reggelt”, amelyben a szájharmonika szólót szintén a több számban feltűnt trombita hozta. Kicsit soknak éreztem a puhább, bárzenés hozzáállást, reggae-vel meg szalonmuzsikával fűszerezve, viszont egyúttal jóleső volt a találkozás, mely során újfent bizonyította a csapat kimagasló zenei tudását, érzékét és a zenéhez való szüntelen, szenvedélyes hozzáállását.

 

 

Az Ozone Mama valamivel fél tizenegy után lépett színpadra, s a Sonic Glory első két dalával vett egy utolsó nagy lendületet az este. Ezután Székely Márton frontember aktívabban konferált, a Dominókhoz hasonlóan gondosan tartotta a kapcsolatot a nagyérdeművel. A turnéprogram egyik fontos pontja a „Hope” című dal színpadra állítása volt, melyben elektroakusztikus gitáron Tátrai Sándor is közreműködött. Szép, szívhez szóló, nagy ívű tételről van szó, amelynek értékeit élőben is sikeresen kibontogatták a zenészek. Laza, lebegős perceket hozott a „Gypsy Girl”, amely tipikus OM nóta abból a szempontból, hogy bár a hard rock fő ismérvei a pörgős, húzós témák, visszafogottabb gitáreffektekkel és tempóval is kellően dögös tud lenni egy ilyen stílusú tétel.

 

 

A budapesti állomás különlegessége volt a szintén újlemezes „Hard Times” kisfilmjének premierje. A vetítés alatt a zenekar fújt egyet, mi pedig élvezettel néztük az „egyszerű, de nagyszerű” elve szerint készült, ötletes képi hatásokkal és ügyes vágásokkal ellátott, a kötelező csinos hölgyet is felvonultató videót. Később a féktelen zúzás közepette keserű gondolatok is előkerültek: a csapat gitárosa, Gábor András emlékeztetett a két héttel korábbi párizsi borzalomra, ám az újabb kiváló szerzemények visszarángatták a derűs hangulatot. A zenekar színpadi jelenléte felsőligás zenéjükhöz méltóan letaglózó, egyben diszkrét: jó volt nézni, ahogy a tagok lelkesen, mesterien uralják hangszereiket, és hol apró, hol széles mozdulataik által áramlik közöttük az energia. Márton volt a legelevenebb, mint említettem, beszédben és mozgásban is, a perzselő pillantásokról nem is beszélve, a hangja pedig most is remekelt.

 

Sajnos a buli végkifejletét nem tudtam megvárni, de így is nagyon sokat kaptam ettől a három együttestől, akiket nemcsak a közönség, de a példás hangosítás is maximálisan támogatott. Pazar esemény volt ez, minden percében, amelyért sokszorosan megérte dacolni a hideggel és a hétköznapi fáradtsággal.