Főkép

Kétség sem férhet hozzá, hogy az idei rock és metal koncertek egyébként remek felhozatalából egyértelműen ezt a bulit vártam a legjobban. Viszonylag hamar el is indultam, hogy a beígért szigorúbb beléptetés miatt nehogy lemaradjak valamiről, de végül a félelmeim alaptalanok voltak, mert bár tényleg alaposabban vizsgálták át az embereket a biztonságiak, nem voltak kígyózó sorok és egymást taposó tömegek. Még odabenn sem, ez pedig egy kicsit meglepett. Nem azt mondom, hogy a belépő olcsó volt, de egy ennyire szórakoztató és aktuális bandát kár kihagyni (gondolom, az évi két Korpiklaani azért megvan mindenkinek). Persze könnyen lehet, hogy az egy héttel korábbi párizsi események is közrejátszottak a szerényebb látogatottságban, mivel a Ghost sokak szemében tűnhet „balhés” bandának a kamuideológia és bazári sátánizmus miatt. Furcsa volt, mert többször éreztem úgy, hogy az emberek méregetik egymást (főleg az egyedül ácsorgó társaikat), ez pedig valahol végtelenül szomorú, de gondolom kikerülhetetlen következménye egy ilyen tragédiának.

 

Szóval a lényeg, hogy viszonylag hamar bejutottam, és a rettenetesen túlárazott merch-öt kínálgató pultot messzire elkerülve inkább előrementem, hogy az előzenekar Dead Soult már a frontvonalról hallgathassam. Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, hogy a banda kiféle-miféle, talán csak az rémlett, hogy elektronikus alapokra nyomják, dobos nélkül. Ez be is jött, mert összesen hárman álltak a színpadon, basszusgitár és ritmusszekció híján két gitárral és egy énekessel, aki úgy nézett ki, mint egy New Orleans-i vudu pap. Amúgy ez tulajdonképpen koncepció is lehetett, mert a muzsikán elég erős blues hatások is észrevehetőek voltak, főleg az énektémákban. Az alapot valóban samplerek szolgáltatták, de ez egyáltalán nem volt zavaró (bár a basszust azért szokás szerint túltolták a hangosítók), sőt, ez a szokatlan keverék több mint jól működött élőben. A Ghosttal a kapcsolódási pontot a doomos/dark jelleg adta (a svéd nemzetiségen kívül), de ezen kívül tényleg nagyon egyedi volt a zene, engem megvettek, bemelegítésnek simán jó volt a fekete mise elé.

 

Mert félreértés ne essék, egy Ghost koncert nem csak simán koncert, hanem színházi/cirkuszi élmény, amiben a vizuális elemek és az egyéb körítés legalább olyan fontos szerepet játszanak, mint a zene. A Dead Soul levonulása után nem sokkal fel is kerültek a füstölők, beindult a füstgép, és nemsokára színpadra is léptek a Névtelen Ghoul-ok (ők az egyenmaszkos zenészek, akiknek a Slipknothoz hasonlóan csak számuk, vagyis alkímiai jelük van) Papa Emeritus harmadik inkarnációjának vezetésével. És itt kezdetét vette a szellemkastély-túra, ami úgy magával ragadott, hogy csak egy-egy pillanatra volt időm felocsúdni. Mert persze nézhettem volna kívülállóként is a bulit, cinikusan mosolyogva az iszonyat színpadiasságon, a klasszikus shock-rock elemeken és Papa ripacskodásán, de az az igazság, hogy a Ghost elképesztően berántott. Papa lehet, hogy nem a legjobb énekes, és lehet, hogy rettenetesen modoros, de attól még nagyon is szuggesztív frontember. És legalább tényleg fullban nyomja a kretént és végigviszi a karaktert: kamu olasz akcentus, heves gesztikulálás, misebort és ostyát osztogató, apácának öltözött lányok, tömjénfüst, volt itt minden. De persze mindez csak máz: nincs itt szó semmiféle sátánizmusról, ez csak póz, amivel az amúgy full popos dalaikat teszik némileg durvábbá (bár abban azért volt valami hátborzongató, amikor a Barba Negra közönsége egy emberként üvöltötte latinul a pokol hercegeinek neveit a „Year Zero”-ban).

 

A műsor gerincét a Meliora dalai adták természetesen, de azért az Infestissumamról is szinte egyenlő arányban kaptunk slágereket. Az első lemezt eléggé hanyagolták, és egy elég nagy ziccert is kihagytak azzal, a Báthory Erzsébetről szóló „Elizabeth”-et se tolták el, de majd legközelebb. A banda remek olajozott gépezetként működik egyébként zeneileg: a Ghoul-ok nagyon jó muzsikusok, és az összhang is ott van, mind színpadi jelenlétben, mind a témák előadásában. A hatásvadász elemek persze náluk is megvannak, de hát istenem, ha működnek (márpedig működnek), akkor csinálják. Nagyon régen voltam már úgy koncerten, hogy egyetlen pillanatig sem unatkoztam, de ez most pont ilyen volt. Végig lekötött ez a késői halloween, amit King Diamond, a Blue Öyster Cult és a Kiss legkiválóbb örökösei vezettek elő. Tényleg buli volt a javából, szuper színpadi dizájnnal, jól előadott jó dalokkal („He Is” / „Year Zero” „Monstrance Clock” - te JÓ ég) és egy megosztó, de marhára szórakoztató koncepcióval. És még pengetőm is lett (ha már 10k volt az a retek póló).