Főkép

Haragot, istennő zengd Hockenberry haragját. Thomas Hockenberryét, az egykori ókorkutatóét, kinek csak dokumentálnia kéne a dalhoz képest olykor feltűnő eltéréseket. Ő a szkholiaszták, a kommentátorok egyike, kiket a szeszélyes Istenek (élükön a dal idejébe egyedül belepillantani képes Zeusszal) újfent életre hívtak, ebbe a rejtélyes jövőbe? múltba? ki tudja hova, de Trója alá. Akinek csak annyi volna a dolga, hogy jelentéktelen harcosok bőrébe bújva figyelje a hősök kicsinyes torzsalkodásait, Péleidész Akhilleuszét a többi akháj vezérrel, s este jelentést tegyen szigorú tekintetű Múzsájának. Csak valahogy épp addigra fogy el belőle a tudós, és születik meg valaki más, amikor végre az ostrom kilencedik esztendejében megkezdődne a Homérosz megénekelte időszak: az Iliász ideje…

 

Zengd Múzsa az egykori Föld maradék ódivatú embereinek here létét. A szervitorok szolgáltatta kényelem és a vojnixok szolgáltatta biztonság élvezkedőiét. Akik ha gondolnak egyet elfaxolják magukat a soron következő buliba, a párizsi krátertől az Ardis Hallba, ahol jó a konyha, és kívánatos a háziasszony; bár az erdő veszélyes körülötte: ragadozó dinoszauruszok járják. Nem mintha a véget jelentené a velük való találkozás – az áldozatot felfaxolják az Ispotályba, a Föld körül jól látható, két (poszthumánok által épített) gyűrű egyikére, az ekvatoriálisra, vagy a polárisra, ki tudja… ahova az ötödik húszasa után mindenki felkerül e földi létből… Zengd Múzsa az egyetlent, aki ennél kíváncsibb; hogy mit rejtenek a poszthumánok gyűrűi, tudni szeretné, tenni is hajlandó érte, hogy feljusson a néma gyűrűkre - s csodák csodája, még útitársakra is talál…

 

Zengd a Jupiter holdjain élő, az Európé mély tengereiben búvárhajózó, az Ió aszteroidamezejében lebegő félig robot, félig élő-szövet teremtmények, a moravecek bölcsességét – akik az egykori feladat mellé tudatuk fejlesztésére megkapták a teljes emberi kultúra adatbázisát… Zengd Mahnmut kíváncsiságát, amivel Shakespeare szonettjeit kutatja, miközben hajója, a Fekete Hölgy a jéggel borított hold sötét mélységeiben kószál, zengd az iói Orphu bölcsességét, akivel olykor az avoni Bárd különös, ciklusba fonódó szerelmes verseiről vitatkozik, miközben moravec vezetőik már készítik elő nekik a küldetést, a Marsra; amit valakik nagy erőkkel terraformáltak; a bolygóra, ahol veszélyes szintre nőtt a kvantumeltolódások szintje – lassan a naprendszer egyensúlyát veszélyeztetve…

 

E három alapszólam keveredik egy hallatlanul ironikus, szemtelen, szókimondó közegbe a könyv lapjain, amely időt és tereket megint úgy hajlít a meséhez, ahogyan rajta kívül senki. Nem tudom, mit szívott a Múzsa, amikor homlokon csókolta Dan Simmonst, de nem akármilyen nektár avagy ambrózia lehetett! Képzeld el ezt a háromfelől is kultúra-alapanyaggal vastagon átitatott, irodalmakat pofátlanul rock & roll módon kezelő, nyelvben egy pillanatig sem zavaróan fennkölt, trágár, vér-iszamós és lószarszagú szöveget! Ami gátlás nélkül használja, követi, cifrázza, minősíti az irodalmakat; ha megidéz, akkor szellemes, ha megtestesít, akkor életszagú, ha idéz, akkor tűpontos – de az idézetet mindig ellenpontozza az irónia, az akasztófahumor; a megtestesült hősök pályája a saját mesében is koherens; a megidézett szellem nagyjai pedig, Homérosz, Shakespeare, Proust, s a többiek mind egymás vállát csapkodhatják az örömtől, hogy valaki így, ennyire érti-érzi őket, ennyire pátosz nélkül tisztelegve!

 

Ne riadj, kedves olvasó az irodalmak jelenlététől! Ha semmi fogalmad róluk, hát ez a könyv úgy is maradéktalanul érthető, nagyon szórakoztató, izgalmas, és meglepetésekkel teli. Még az is lehet, hogy kíváncsivá tesz – hiszen például az Iliász valójában egy igen bőbeszédűen és a mai fülnek némileg szokatlan formában előadott, de alapjában baromira jó mese; és ez kiderül ebből a hallatlanul furcsa, annyi mindent egybegyúró történetből. Amely valójában minden sorával értünk, a lehetőségeinkért aggódik, felelőtlenségeink féli, úgy lát bennünket, ahogyan a legmagasabb irodalmaink. Nem példa nélküli, amit Simmons művel – Zelazny annak idején hasonlóan tág svunggal játszott el a hindu panteonnal – de hogy irodalom, az garantált. Úgyhogy kedves olvasó, aki számára azonnal nyílik a mese csikorduló ajtaja, ha meghallja a nevet: Caliban, te sem fogsz csalódni. Kellemesen meglepődsz majd, mennyire sok minden szőhető az ismert szövetbe pusztán azáltal, hogy valaki annak eredeti mintázatát mélységesen tiszteletben tartva fejti fel és szövi újra. Mert valójában e történet a gondolataink, a történeteink erejét fogalmazza mesévé. Azt az erőt, amelyet a mese szerint Prospero is birtokolt…

 

Tudod mit, Múzsa? Vedd rá azt a here, ódivatú könyvek közt turkáló ember lányát-fiát, hogy nyissa ki az első oldalon ezt a könyvet, és kezdje el olvasni… szerintem a többiről a kíváncsisága úgyis gondoskodik.