Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Fogadó a Halott Alpinistához

Arkagyij és Borisz Sztrugackij hosszan szabadkozik a szerzői utószóban a regény miatt: nem is ezt akarták, nem is így, nem olyan lett, mint amilyennek szerették volna, és bár nagyon élvezték az alkotás folyamatát, valójában nem is akartak soha krimit írni. De bizony megtették, Hölgyeim és Uraim, ez bizony egy vérbeli krimi a tudományos fantasztikum egyik leghíresebb szerzőpárosától (bár talán nem árulok el vele nagy titkot, némi fantasztikum azért ebbe a kötetbe is szorult). Szeretném mindjárt az elején leszögezni, hogy számomra teljesen érthetetlen, miért kell mentegetőzni, hiszen valami egészen zseniális és abszurd alkotás született, ami a mai hasonszőrű krimik között is bőven megállja a helyét (legfeljebb talán a végkifejletet éreztem kissé porosnak). Igaz, nekem könnyebb volt átadni magam a könyv nyújtotta élvezetnek, hiszen csak pár novellát volt szerencsém olvasni korábban a testvérpár művei közül, így nem cipeltem magammal olyan teljesíthetetlen elvárásokat, amelyeket esetleg az életmű mélyreható ismerete váltott ki a nálam tapasztaltabb Sztrugackij-olvasókból.

Most, hogy megfeledkeztünk róla, hogy ez egy Sztrugackij-regény, olvassuk el, és lássunk csodát. Adott egy isten háta mögötti kis fogadó, fent a hegyekben, hó mindenütt, igazi síparadicsom, még a szegény, balesetben elhunyt Alpinista szelleme is visszajár, csak hogy a fogadósnak jobban menjen az üzlet. Ahogy hasonló helyzetekben lenni szokott, természetesen itt is furcsábbnál furcsább alakokat, a lehető legkülönbözőbb és legelképesztőbb figurákat sodor össze a szél a világnak ezen a kis félreeső pontján, összezárva őket, hadd lássuk, mire mennek egymással. Mindehhez adott még a misztikusba hajló háttér és hangulat, hiszen az Alpinista időről időre jelt ad magáról, nem beszélve a kutyájáról, aki gazdája halála óta bús magányában hatalmas, szomorú szemeivel olyan tekintettel néz a vendégekre, mint aki mindent sokkal, de sokkal jobban ért. Az induló alaphangulat alapján akár még horrorba is fordulhatott volna a történet…

Jöjjön, aminek jönnie kell! Kezdetnek csak kisebb, apró-cseprő nehézségekkel találják szemben magukat a fogadó lakói: eltűnő tárgyak, elmozdított bútorok, furcsa zajok, megmagyarázhatatlan rejtélyek. Aztán persze megtörténik az első gyilkosság (ah, azt mondom első, ami feltételezi, hogy több is lesz – ha ez ilyen egyszerű volna!). Peter Glebski rendőrfelügyelő (no nem gyilkossági nyomozó, hanem hivatali visszaélések és sikkasztások szakértője) szabadságát tölti ezen a világtól elzárt helyen (hegy, magányos fogadó egyetlen megközelítési lehetőséggel – ne mondja nekem senki, hogy egy ilyen sztori létezhet lavina nélkül), hogy végre megszabaduljon egy kis időre a család, a kötelességek, a mindennapi munka nyűgétől, és végre kiszellőztethesse a fejét. No de az egyre bonyolódó cselekmény nem hagyja hősünket sokáig pihenni, naná, hogy mindenki tőle várja, hogy megoldást és felelőst találjon az egyre elharapódzó helyzetben.

Glebski igencsak meg van lőve, mert már az is komoly nehézséget jelent, hogy egyáltalán megfejtse, kis közösségük tagjai vajon kicsodák is igazából – hiába, a jellemrajzok kisilabizálása nem könnyű feladat. Ott van mindjárt Alec Snevar, a hotel tulajdonosa, egyben hobbigépész, aki érdekes elveket vall arról, vajon mennyit és mit is engedhet meg magának valaki a fogadója népszerűsítése érdekében; Caisa, a rendkívül készséges szobalány, aki ugyan keveset szól, de annál többet juttat kifejezésre; Moses úr, akit józanul még senki sem látott, és szigorúan csak a saját kupájából hajlandó inni, melyet soha el nem enged; Mosesné, egy gyönyörű nő, de vajon akkor mit keres egy ilyen férj mellett?; Simonet úr, a híres fizikus, aki hegyet mászni érkezett, de a zord időjárás miatt legfeljebb a falra mászik; az a bizonyos híres du Barnstockre úr, a hipnotizőr, és Brunet, a fiatal suhanc, akinek bizony senki nem képes megállapítani a nemét… de ez csupán csak ízelítő. Ebben a díszes társaságban ember legyen a talpán, aki kiigazodik, vajon melyik gaztettet ki követte el…

Azon túl, hogy olyan hihetetlenül abszurd karaktereket sikerült megalkotni, akik önmagukban is bőven elviszik a hátukon a teljes történetet, maga a stílus és az általa megteremtett hangulat is egészen meglepő és egyedülálló, főleg úgy, hogy én eddig csak az egészen elvadult kortárs krimikben tapasztaltam hasonlót, ez pedig már nem egy mai darab. Mindemellett a finom, néhol szarkasztikus humorral az egész robbanásveszélyes elegyet alkot - régen olvastam már ennyire pezsdítően szórakoztató ötletorgiát a krimi műfajában. Nagyon ajánlom, hogy minél többen tegyenek vele egy próbát, és lássák/olvassák annak, ami: egy fergetegesen elborult, agyament kriminek, aminek a megalkotásához igenis kellett két olyan koponya, mint Arkagyij és Borisz Sztrugackij.