Főkép

Nagyon féltem ettől a koncerttől. Nagyon féltem, és nem elsősorban a sajnálatos és szégyenletes párizsi események miatt (bár azt azért nem mondhatom, hogy nem jutott eszembe egyszer sem a bulin álldogálva, hogy mi történt pontosan két nappal azelőtt), hanem mert tartottam tőle, hogy az a kényes egyensúly, ami Ariel Pink esetében a pop-szenzitív őrület és a teljes elmebetegség között lemezen gyönyörűen működik, élőben egyértelműen az utóbbi irányába fog elmozdulni. Borzasztó könnyen el tudtam volna képzelni, hogy Ariel és zenekara a hallgathatatlanságig elborult formában adja elő a dalait, másfél órányi kínos feszengésre ítélve a közönséget. És nem csak ezt a 90 percet sajnáltam volna az életemből, hanem azt is, hogy az egyik kedvenc dalszerzőm élőben rombolta volna le a róla kialakított, eléggé pozitív képemet. De persze a feltételes módból már sejthető, hogy, hála a magasságos égnek, végül nem így lett. Fogalmam sincs, hogy Arielnek egyszerűen jó napja volt, vagy manapság már minden esetben ilyen profi koncerteket ad, de az biztos, hogy épp csak annyi szétesettség volt az egészben, amennyi kellett.

 

Vagyis a szétesettséget nem is elsősorban ők, hanem az előzenekar Jack Name szállította. Tulajdonképpen nem is voltak szétesve, vagy én már nem is tudom, de a művészetüket nagyon sokáig nem tudtam egyhuzamban élvezni. Persze lehet, hogy ha Ariel dalait nem ismerném, vele is hasonlóképpen lennék, úgyhogy biztos én rontottam el azzal, hogy egyszer sem hallgattam rá az amúgy Google-ba beírhatatlan nevű bandára. Az estével kapcsolatban a másik, jóval kisebb félelmem egyébként az volt, hogy nagyjából éjfélkor fognak kezdeni, mert simán kinézett volna egy ekkora csúszás ezektől az arcoktól, de ebben a tekintetben is vérprofik voltak, és percre pontosan a kiírásnak megfelelően startoltak a pom pom egyik slágerével, a „White Freckles”-zel. A szórásba bőven jutott még a tavalyi lemezből, de Ariel karrierjének szinte mindegyik állomásából hallhattunk tételeket. Nagyon okosan volt összerakva a program (a Setlist.fm alapján ezt is csak a szerencsének köszönhetjük, mert estéről-estére változik a dalsorrend), mert az elejére és a végére jutottak a dallamosabb, befogadhatóbb számok, és csak a közepén engedtek meg maguknak némi öncélú borulást a zenészek, de ez is bőven benne volt az élvezhető kategóriában. Egyébként meg tényleg csoda volt, ami a Dürer színpadán történt. Azzal már eddig is tisztában voltam, hogy Ariel tényleg generációjának egyik legjobb, ha nem a legjobb dalszerzője, de hogy ezek a dalok élőben is ennyire működnek, az félelmetes. Ha valaki nem ismerné Ariel Pink muzsikáját, akkor talán úgy tudnám a legjobban leírni, hogy olyan, mintha a Beatles Magical Mystery Tour albumát összekevernéd a ’80-as évek rádiópopjával meg azokkal a tompa, de vidám és színes zajokkal, amiket kisgyerekként a strandon játszva a víz alá merülve hallottál. Felhőtlen boldog ártatlan gyerekkor pár acid tripen innen és 9/11-en túl.

 

És ez a félig nosztalgikus, félig borult hangulat élőben is ütött, amit egyaránt köszönhettünk a remek hangszeres játéknak, ami kiválóan visszaadta a rétegelt és sokszínű témákat, és az effektek mesteri használatának, amiknek segítéségével a vokálsávok is lemezminőséget adtak. És a főhős Ariel is szuper volt: csak annyira volt hamiskás, amennyire kellett; végig uralta a színpadot és nem engedte el a gyeplőt egyetlen egyszer sem. Kis bodysurf itt, primadonnás nyafogás ott, bikinis dobos paskolása amott. Ha nem lennék tisztában a banda és Ariel múltjával, azt is hihetném, hogy ez az egész „furaság” csak póz, de valójában arról van szó, hogy a csávó tényleg tisztára elvarázsolt, csak éppen akkora mákja van, hogy elég tehetséges, hogy ezt zenében is ki tudja fejezni. Nekem a csúcspont a „Bright Lit Blue Skies” volt (meg a „Can`t Hear My Eyes” lett volna, de az sajnos kimaradt), de a „One Summer Night”/”Baby”/”Menopause Man” hármas is keményen odavert. A ráadás talán pont egy dallal lett hosszabb, mint kellett volna, de ezen kívül ez volt az év egyik legfantasztikusabb és legkurrensebb koncertje, amiért tényleg nagy köszönet a szervezőknek, remélem a jövőben is folytatják áldásos tevékenységüket és még több aktualitást hoznak el Budapestre.