Főkép

Habár Szeged egész év során bővelkedik rangos zenei rendezvényekben, a rendre november első teljes hétvégéjén megrendezésre kerülő Szeged Jazz Napokat mindig nagy várakozás előzi meg. Nem véletlen, hiszen a fesztivál története a ’70-es évek elejéig nyúlik vissza, és az elmúlt évtizedek során világsztárok és hazai muzsikusok sokasága lépett fel a szegedi közönség előtt – neves előadókban az idén sem volt hiány, a rendezvény mindkét napjára jutott bőven a „húzónevekből”. A megszokott forgatókönyv szerint zajlott az idei esemény is: mind a két napon először hazai zenekarok léptek színpadra, majd az általuk „bemelegített” közönséget kapták meg a külföldi muzsikusok. Azt figyeltem meg, hogy idén mintha megváltozott volna a közönség hozzáállása, ugyanis a korábbi években a nyitó koncertek mindig egyharmad házzal mentek, és csak a külföldi előadókra telt meg a terem. A miértre valahogy soha nem sikerült választ találnom…

 

De ez a jelenség – nevezzük talán trendnek – idén megtörni látszott, ugyanis Csizmadia László Fusion 4 névre hallgató zenekara legalább fél ház előtt muzsikált. A Csizmadia László (dobok), Matthew Mitchell (gitár), Kovács Gábor (billentyűsök) és Szabácsi Tibor (basszusgitár) felállású zenekar játékában a jazz-rock jellegzetes elemei domináltak, rockos ritmikai effektusok, többnyire nem túl hosszú, lendületes, lüktető szólók, önmagukba visszatérő akkordmenetek. Tekintettel arra, hogy egy szegedi kötődésű zenekarról volt szó, a közönség soraiban szép számmal jelen voltak a muzsikusok barátai, közeli ismerősei is, így igazán családias jellegű kommunikáció alakult ki az együttes és a hallgatóság között. A Fusion 4 remekül megalapozta a péntek esti hangulatot – és nem mellesleg nagyon határozottan kijelölte azt az irányvonalat, amely mentén az egész este zajlott.

 

Az este második fellépője, a harmincas évei elején járó francia basszusgitáros Hadrien Feraud és együttese volt. A zenekarban Jim Grandcamp gitározott, Michael Lecoq a billentyűsökön játszott és Eric Moor II dobolt. Az előzetes hírverés szerint a basszusgitár máig ikonikus alakjának számító Jaco Pastorius méltó utódja lép majd – Feraud személyében – a szegedi közönség elé. Már néhány perc után kiderült, hogy szó sincs olcsó reklámfogásról, a francia zenész tényleg mestere a hangszerének. A repertoárjukban a populárisabb irányba mutató dallamok éppen úgy jelen voltak, mint az elvontabb, „elszállósabb” témák, s habár Feraud kvalitásai elvitathatatlanok, számomra mégis a dobos, Eric Moor II játéka jelentette a legnagyobb élményt. Valami emberfeletti teljesítményt nyújtva, végig magas hőfokon égve játszott – a nézőtérről érkező gyakori visszajelzések is egyértelművé tették, hogy a közönség vevő volt erre a produkcióra.

 

Az első nap utolsó fellépője a gitáros Dean Brown és együttese volt. Az amerikai zenész esetén is azt a listát lenne talán könnyebb elkészíteni, amelyen azok szerepelnének, akikkel még nem játszott együtt a „nagyok” közül, hiszen a sor Marcus Miller-től, Billy Cobham-ig és David Sanborn-ig terjed. Brown a színpadon rendkívül aktív muzsikusok közé tartozik, ennek megfelelően ezen a koncerten is biztosan „legyalogolt” néhány kilométert. A gitáros zenekarában a szegedi közönség egy régi ismerőse, Bernard Maseli is helyet kapott (akit egyébként Lengyelország és Európa első számú vibrafonosaként és marimbásaként tartanak számon). Az ő hihetetlen játékstílusát néhány évvel ezelőtt már megismerhette a közönség – akkor egy másik formáció tagjaként járt nálunk. Rajta kívül még az elektronikus hegedűn játszó Mateusz Pliniewicz, a basszusozó Linley Marthe és a dobos Marvin „Smitty” Smith volt Brown csapatának a tagja. A zenekar egy nagyon jól összerakott, energikus, sokszínű produkcióval érkezett Szegedre, azonban nemcsak a változatosságot lehet a Dean Brown Group számlájára írni, hanem a magabiztos előadásmódot is. A zenekar színpadi jelenléte az egész koncert alatt az energikusság és a modorosság közötti vékony sávon egyensúlyozott, szerencsére inkább az előbbi felé billenve. A koncerten több alkalommal is tapsviharral hálálta meg a közönség a neki tetsző, virtuóz megmozdulásokat.

 

A fesztivál második napját a Baló István Workshop Band nyitotta meg. A Szabados-iskola jeles képviselőjének számító dobos zenekarában Grencsó István altszaxofonon, Kovács Gergő tenorszaxofonon, Baló Sámuel zongorán és Ajtay Péter bőgőn játszott. Habár a zenekarban minden tag nagyon jól teljesített, a koncert valójában Grencsó és Kovács egészséges versengéséről szólt, akik szinte az egész műsor alatt űzték, hajtották egymást. Valójában nem rivalizáltak ők ebben a képzeletbeli versenyben, hanem igazi csapatjátékoshoz illően támogatták egymást a jobb egyéni teljesítmény elérése érdekében. Úgy vélem, hogy ez a koncert volt az, amelyik leginkább megosztotta a közönséget: ennek a magyarázata talán az lehet, hogy a Grencsó által a produkcióba vitt avantgárd elemekkel is átszőtt zenei üzeneteket nem mindenki tudja első hallásra „dekódolni”. A teljes koncert összességében drámaisággal, hihetetlen energiákkal dúsított örvénylő kavargással jellemezhető.

 

Balóékat az egyik legrégebb hazai jazz formáció, a Babos Gyula vendégszereplésével fellépő Magyar Jazz Quartet követte. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a magyar jazzvilág legtapasztaltabb képviselőit láthatta-hallhatta a közönség a színpadon: Tony Lakatos szaxofonon játszott, Szakcsi Lakatos Béla zongorázott, Vasvári Pál basszusgitározott és Kőszegi Imre dobolt, valamint a már említett Babos Gyula gitározott. A zenekar a nagyközönség által is könnyen befogadható, letisztult, melodikus szerzeményeket játszott, mindenki nagy örömére. Az egész koncertnek egy kellemes, filmzenés hangulata volt, de ez korántsem jelenti azt, hogy a magyar jazz „öreg rókái” valami olcsó popularitásra törekedtek volna: ez a műsor tökéletes ellenpontozása lett a fesztivál első, igen dinamikus napjának.

 

Habár több világsztár is színpadra lépett ezen a hétvégén, a legtöbben mégis az amerikai szaxofonos, Kenny Garrett produkcióját várták. A jazzkirály, Miles Davis zenekarában „nevelkedett” altszaxofonos zenekarában Vernell Brown zongorázott, Corcoran Holt bőgőzött, Marcus Baylor dobolt és Rudy Bird játszott – nem is akárhogyan – az egyéb ütősökön. Az már az első szám alatt bebizonyosodott, hogy amit a színpadon látunk, az a jazz legmagasabb kategóriájába tartozik. A fellépő muzsikusok nemcsak azért játszottak jól, mert mesterei a hangszerüknek, hanem azért is mert mindezt zsigerből csinálták. 

Garrett játékában két jól elkülöníthető attitűdöt véltem felfedezni: az egyik, amikor a jelenlévő közönségnek játszott,ekkor az arca derűs volt, a viselkedése pedig közvetlen, kommunikatív. Aztán voltak olyan pillanatok, amikor az arcán a transz jól beazonosítható jelei tűntek fel: ekkor minden bizonnyal egy egészen más közönségnek játszott, közöttük talán az egykori mesterének, Davis-nek is. Játéka mind a két „változatban” ötcsillagos volt.

 

A koncert vége érdekesen alakult, hiszen az utolsó számmal érzésem szerint befejezettnek tekintette a zenekar a műsort (valóban hiányérzet nélkül távozhatott volna a közönség, hiszen egy kerek, egész produkciót kaptunk). Azonban a csapat a visszatapsolás ellenére percekig nem jött újra a színpadra – vélhetően volt némi tanácskozás a színfalak mögött, hogy mi legyen a következő lépés. Végül nem egy szokásos ráadást játszottak, hanem gyakorlatilag egy mini showt adtak elő: a közel negyedórás extrában a közös énekléstől a közönség megtáncoltatásáig minden benne volt.

 

Az idei évben is egy nagyon tudatosan, sok munkával szerkesztett, profi módon lebonyolított programot láthatott-hallhatott a közönség, ráadásul a Szegedi Jazz Napok most is hű maradt az alapelveihez, amely szerint a jazz műfaj legigényesebb és lehetőleg legprogresszívebb előadóit igyekszik Szegedre (illetve egyáltalán hazánkba) csábítani.

 

Mivel egy ilyen rendezvény hosszú előkészítő munkát igényel, ezért biztos vagyok benne, hogy a főszervező, Drienyovszki András tarsolyában már ott vannak a 2016-os „nagy nevek” is – kíváncsian várjuk.