Tiziano Sclavi: Dylan Dog - Az alkonyatzóna lakói

Egy kósza gondolat erejéig megfordult a fejemben, hogy valamelyik fogadóirodánál kisebb összeget teszek fel arra az állításra, miszerint a Fumax logó alatt megjelenő második fumettisorozat több számot megér, mint az első. Ugyebár mindkettő a horror kedvelőinek készült, és az is tény, hogy a hazai képregénypiac – dacára a különféle reklámvideóknak – nem lett nagyobb, de ennek ellenére úgy gondolom, Dylan Dog még sokáig velünk marad (ellentétben a Dampyrral).

Ami felettébb örvendetes fejlemény, mert egyre jobban kedvelem Sclavi történeteit, többek között azért, mert pár, látszólag hanyagul odavetett jelenettel képes megteremteni azt a borzongató hangulatot, ami valamilyen szinten minden DD-történet sajátja. A mostani kötet – akárcsak a korábbiak – két kalandot tartalmaz, melyek közül az elsőnek egy Poe-novella az alapja: de tényleg csak alapként, kiindulási ötletként került felhasználásra, amit aztán szerzőnk saját elképzelése szerint gondolt tovább, míg egy rémítő helyzetet nem kreált belőle. Mindenképpen említést érdemel a rajzolók (Grassani és Montanari) munkája, mert egyszerű, de annál érdekesebb módon oldották meg a történeten belüli történtet ábrázolását.

Értékelem továbbá a tudatos brandépítést, hiszen nem pusztán arról van szó, hogy kapunk majd kétszáz oldalnyi borzongást, hanem mindemellett Sclavi erejéből még a sorozat „mitológiájának” megteremtésére is futja. Ez alatt nemcsak az olyan kereszthivatkozásokra gondolok, mint amikor korábbi epizódokra utal, hanem például arra, amikor szóba kerül Dylan apja, és egyértelművé válik, hogy a természetfeletti kergetése már korábban is előfordult a családban. Vagyis a mitológia, vagy ha egyszerűbben fogalmazok, akkor Dylan Dog életének és hátterének megalkotása apró lépésekkel ugyan, ám folyamatosan zajlik a szemünk előtt. Többek között magyarázatot kapunk a nevére is, ami valljuk be, tényleg fura.

A címadó sztori (Az alkonyatzóna lakói) borzongató mivolta mellett felteszi a kérdést az olvasónak: mit gondol a halálról. Ami kultúránkban többnyire került, vagy lebecsült kérdés, pedig véleményem szerint nem árt, ha legalább elképzelésünk van arról, mi vár, vagy mi nem vár ránk földi létünk után. A válasz – legyen az bármilyen – birtokában tapasztalatom szerint könnyebbé válik az élet, míg a struccpolitika ebben az esetben nem kifizetődő.

A kötet második története (A szörnyeteg visszatér) igazi hentelés, vér és csonkolás van benne bőven, már a prológban is változatos módon legyilkolt áldozatokat tekinthetünk meg, és ezzel még nincs vége a hullaszállítók munkájának. Dylan Dog ezúttal új helyszíneket jegyezhet fel a képzeletbeli „milyen helyeken jártam már életemben” listájára, hiszen bolondok házában emlékeim szerint még nem volt dolga. Ezúttal azonban igen, bár az intézmény inkább szanatóriumnak tűnik, mintsem kényszerzubbonyt viselő betegek gyűjtőjének – egy biztos: őrült ötlet itt nyomozni. Ennek a nyomozásnak egyébként két hozadéka lett a szememben: egyrészt újfent rávilágított arra, hogy néha csak egy lépésre van egymástól a normális és az őrült világ, másrészt egyre nyilvánvalóbb, hogy Dylan vonzza magához a fura embereket, helyzeteket.

Az eddig leírtakon túl Sclavi abban is remekel, hogy kikacsintásokkal riogassa az olvasót (gondolok itt mondjuk az első ügy komphajós betétjére), vagy olyan ősi lepleket húzzon el, amelyek mögött meghökkentő dolgok vannak. Volt, hogy kifejezetten Lovecraft jutott az eszembe, és az ő messzi múltban gyökerező világa.

A feltűnően sok szöveget tartalmazó rajzok csak helyenként kapnak kiemelt szerepet, ami egyébként nem feltétlenül baj, mert így még hangsúlyosabbak lesznek a képi csúcspontok (az örvény vagy mondjuk a pince), köszönhetően a megszokottnál nagyobb méretnek. A szabvány, két kocka per csík megoldásokra sem lehet egy rossz szavam, hiszen a rajzolók gond nélkül ábrázolják az érzelmeket, vagy viszik előre a cselekményt.

Zárásként két apróság. DD asszisztense, Groucho ezúttal kevés szerepet kap, kivált „A szörnyeteg visszatér” lapjainak többségéről sikerült nyom nélkül eltüntetni. Azt nem állítom, hogy hiányoztak borzasztó viccei, azonban a karaktere vitathatatlanul hozzá tartozik a sorozathoz, nélküle teljesen más a nyomozás hangulata. Kíváncsi leszek, a jövőben milyen gyakran kell majd hősünknek egyedül boldogulnia. A másik furcsaság a szerelem hiánya, ebben a kötetben ugyanis elmarad a románc, egyetlen szépség sem csavarja el a londoni magánszimat fejét, és ami még feltűnőbb, hogy egyetlen párnacsatát sem látunk. Talán majd legközelebb?