Peter V. Brett: A Sivatag Lándzsája

 A Rovásember című kötetben Peter V. Brett megismertette olvasóit egy olyan világgal, amelynek éjszakáit a Föld magjából felszivárgó és testet öltő démonok, azaz a magúrok uralják – a tőlük való félelem pedig meghatározza az emberek mindennapjait, az egész életüket. Testük épségét és javaikat a Rovásvetők által készített rovásokkal védik meg, a települések közötti áruforgalmat és híreket a Fullajtárok továbbítják, munkájukat a Zsonglőrök segítik, a falu lakóinak egészsége pedig a Gyógyfűvészek szakértelmétől függ. Megtudhattuk, miként vált az egyszerű falusi gyerek, Arlen idővel a Rovásemberré, hogyan lett Leesha-ból különleges képességű gyógyító, és miként hat Rojer hegedűjátéka a magúrokra. Hármuk külön szálon futó élete a kötet vége felé találkozott össze, és úgy tűnik, hogy a sorsuk most már véglegesen összefonódott.

Az eléggé terjedelmes felvezető kötet után egy még bővebb és vaskosabb folytatást vehettem a kezembe, amely ezúttal – többek nagy bánatára – csak puha borítós kiadásban jelent meg. A befejezést követően jogosan vártam azt, hogy a korábban megismert három főszereplő további kalandjaival folytatódik a történet, de a szerző nem így oldotta meg a várható események bemutatását. Meglepődve tapasztaltam, hogy helyszínben és időben is eltávolodtam a Rönkösházán történtektől: a kötet kezdete ezúttal Kráziába, a Sivatag Lándzsája nevű településre, illetve Jardir, a korábban megismert kráziai vezér gyerekkorába repített vissza. Amolyan „hallgattassák meg a másik fél is” módon szemtanúja lehettem annak, ahogyan a megbélyegzett fiúból a sivatag törzseit egyesítő és azokat harcba vezető férfi, a Shar`Dama Ka, vagyis a Szabadító válik. Közben pedig lassan kibontakozott előttem a kráziai birodalom társadalmi felépítése és összetett hierarchiai rendszere, amely lehetne teljességgel egyedi is, de alapjaiban kísértetiesen hasonlít egy egyébként is létező nép kultúrájához.

A szerző komoly munkát fektetett a sivatagi nép bemutatásába, az idegen kifejezésektől, egyedi elnevezésektől csak úgy hemzseg a szövegnek ez a része – emiatt egy kicsit nehezebben haladtam az olvasásával, az egymásra hasonlító elnevezések gyakran megtévesztettek. Mégsem kezdtem el riadtan toll és papír után kapkodni, megszállott módon jegyzetelni, mert felfedeztem a kötet végén a közel tíz oldalas kráziai szótárt, amely segített a különböző kifejezésekben való eligazodásban – szükség is volt rá.

A kráziai események egy része a korábbi kötetből már ismerős volt a számomra, újraélhettem azt az időszakot, amikor Arlen eltöltött egy kevéske időt a sivatagi városban. Kifejezetten érdekes volt Jardir szemszögéből látni ugyanazokat a történéseket, a múltja és a kultúrája ismeretében sokkal érthetőbbé váltak a tettei. Míg korábban úgy tűnt, hogy a sivatagi társadalmon belül a vezér az egyetlen érdekes szereplő, most lehetőség nyílt arra, hogy mások is „rivaldafénybe” kerüljenek – az én figyelmemet leginkább Inevera és Abban karaktere, valamint eseményalakító tetteik keltették fel.

A kötet második harmadában visszatértek a korábbi kötetből már megismert szereplők – Arlen, Leesha és Rojer – és folytatódott mindennapjaik, illetve tetteik bemutatása. Közel egy év telt el az előző kötet eseményei óta, mindhárom főszereplő kulcspozíciót tölt be a korábbi Rönkösháza, mai nevén Szabadítóháza életében. A névtelenségből kilépve, az egyedi képességeiket megmutatva lényegesen nagyobb felelősség terheit cipelik a vállukon: Arlen, bár érzi magán a változást és legszívesebben az emberektől távol élné az életét, mégis harci rovásokat és harci technikát tanít a falusiaknak; Leesha új, sokkal hatásosabb rovásokat talál ki; Rojer pedig a hegedűjével képes csodákat végrehajtani.

A kötet utolsó harmadában értelmet nyert a hosszú felvezetés – Jardir életútjának bemutatása –, a történések összeérnek: a sivatagi harcosok és a démonokkal harcoló északiak végül szembe kerülnek egymással. A két nép, az eltérő kultúrák találkozása, az érdekek és nézetek ütköztetése a történet érdekes színfoltját jelentette.

Az elképesztően terjedelmes szöveg ellenére a cselekmény mégis alig haladt valamit előre, az akcióban bővelkedő jelenetek helyett inkább a szereplők lelki és érzelmi világán, a karaktereik fejlődésén, a betöltött pozíciókkal kapcsolatos felelősségvállalás feldolgozásán volt a hangsúly – ennél többet a lényeges információk elkottyantása nélkül nem is lehet ennek a kötetnek az eseményeiről elmondani. A motivációk megértését segíti, hogy több nézőpontból láthattam és követhettem végig a végkifejlet felé vezető utat: Arlen, Leesha, Rojer és Renna mellett megszólalt Jardir, Inevera és Abban is, valamint az elmedémonok „személyében” külön fejezetet kaptak a magúrok is.

A történet – bár elég lassú folyású – alapvetően jól felépített, ugyanakkor továbbra is zavarnak a világ működésével kapcsolatos problémák és ellentmondások: még mindig nem egyértelmű, hogy a démonok hol és miért pont ott bukkannak fel, miért nem jönnek elő a földből más helyeken. Több alkalommal is úgy éreztem, hogy részletes kidolgozás mellett pont az alapokat nem vetette kellő átgondoltsággal papírra a szerző, éppen ezért utólag magyaráz meg néhány törvényszerűséget, ezzel azonban csak belebonyolódik a saját állításaiba és indoklásaiba – emiatt pedig az olvasás időtartama alatt többször bosszankodtam, mint nem. Az előzménykötet bizonyos eseményeivel kapcsolatban tettem egy észrevételt, amely a jelen részben olvasottak szerint nem csak nekem szúrta a szemem, mert a szerző nagyon igyekezett az olvasóval megértetni a szereplő korábbi tettét – ez még rendben is lenne, csak éppen a magyarázat inkább nevetséges lett, mint elfogadható. Sajnos egyéb ellentmondásoktól, zavaró kényelmi megoldásoktól sem mentes a kötet, ez pedig megnehezítette azt, hogy elmerüljek a szerteágazó történetben, amelynek kidolgozása elég részletes, de korántsem tökéletes.

Kifejezetten hosszú, a számos nézőpont miatt pedig elnyújtott és lassú folyású a történet. A sötét és komor háttér, a démonok által uralt világ miatt könnyen rásüthető a dark fantasy kifejezés erre a regényre, illetve az egész regényciklusra, pedig jobban belegondolva ez az elbeszélés a világ megmentésén munkálkodó szereplőket, illetve a tetteiket állítja a középpontba, ez pedig inkább a heroikus fantasy sajátja. Bármilyen címkét és besorolást is kapjon ez a regény vagy sorozat, a lényegen nem változtat: sokkal jobban kedvelném, ha akcióban bővelkedőbb és ellentmondásokban szegényebb lenne a folytatás. Az biztos, hogy a szerzőnek még bőven van mondanivalója, mert a ciklus további kötetei – amelyekből külföldön már a negyedik jelent meg idén és már készül az ötödik – hasonló terjedelműek, ha nem éppen vaskosabbak, mint az eddig magyar nyelven megjelentek.