Jessie Burton: A babaház úrnője

„Mindazt, amit látsz, játéknak veszed.”

Amszterdam, 1686 – a 18 éves Petronella Oortman naiv vidéki fruskaként kerül dúsgazdag kereskedő férje, Johannes Brandt házába. A Herengracht Arany Kanyarában álló ház és titokzatos lakói legalább annyira rémítik és bűvölik el Nellát, mint a házasság gondolata – egyikről sem tud semmit. Fiatal, tájékozatlan lányként, egy eladósodott család kiárusított gyermekeként csak báb ő – sógornője, férje, a „Brandt-ház” és a korabeli Amszterdam társadalmi elvárásainak bábja. Sorsa irányítása sokkal inkább egy felvágott nyelvű cselédlány, mintsem a saját kezében van.

Nella vergődik a rá kényszerített szerepben, lázadozna, de hogy mi ellen, tán ő sem tudja – miközben retteg a házasság gyakorlati részétől, másra sem vágyik, mint hogy férje végre észrevegye; nem akar „szokványos” feleség lenni, ám hogy mi „más” lehetne, arról fogalma sincs. Mint egy álomvilágba cseppent gyermek jár-kel új otthonában, új városában, új életében, anélkül, hogy felfogná, mi veszi körül. Annál fájdalmasabban csapja arcon, amikor felszínre kerülnek az elhallgatott titkok és szembe kell néznie az emberi gonoszsággal, a társadalom képmutatásával, a bigottság és a rosszindulat robbanásveszélyes elegyével. Miközben nem más ő, mint egy gyermek, akinek babaháza mellett lenne a helye.

A babaház úrnője… Érdekes és megannyi olvasatot alapozó a címadás – sokkal kifejezőbb, mint az eredeti The Miniaturist. Mert ugyan a Nella babaházát kéretlen lakókkal benépesítő miniatúrakészítő az, aki a háttérben megbújó jóságos-avagy-sem boszorkaként mozgatja a szálakat és indítja el hősnőnket a felnőtté válás, egyáltalán, az önálló gondolkodás útján; mégis, a főszereplő nem ő, hanem a babaház(ak) és lehetséges úrnő(ik). Hisz mi is a babaház, Johannes Brandt félresikerült nászajándéka? Csupán egy játék? Divatos korabeli státuszszimbólum unatkozó hölgyeknek? Műalkotás? Netán a Brandt-ház allegóriája? Ha igen, ki a tulajdonképpeni babaház úrnője, a kis Nella Oortman vagy Marin Brandt, a bátyja háztartását biztos kézzel igazgató, kívül tüskés, nőiségét gondosan főkötő alá száműző, belül viszont selymes-puha, kandírozott dió illatú húg? S hol van a képletben a férj, aki - mintha csak valami illúzió lenne - rendre eltűnik a csatornákat belepő halszagú párában?

Látszólag olyan egyszerű regényecske A babaház úrnője – fiatal vidéki lány bekerül a csúnya nagyváros csúnya nagy házába, ahol meg kell küzdenie az őt megillető helyért az őt rendre gúzsba kötni kívánó rokonokkal, személyzettel, rosszakarókkal, elvárásokkal. Láttuk-olvastuk már ezt jó párszor. Essünk túl a negatívumokon – amivel a regény sajnos elmarad számtalan elődjétől, az Nella maga. Aki fájdalmasan hirtelen, egyik napról a másikra lesz naiv fruskából öntudatos, felvilágosult, már-már huszadik századi feminista eszméket valló fiatal nővé, és megkeményített szívvel, rezzenéstelenül nézi végig, ahogy álmai a csatorna mélyére süllyednek. Túl azon, hogy kezdettől gyenge és idegesítő karakter, „fejlődése” bosszantóan hiteltelen s hihetetlen.

„Lévén a kockázatra alapították, Amszterdam ma a bizonyosság után sóvárog, a tiszta, rendben tartott életút után, melynek során unalmas engedelmességgel vigyázza pénze kényelmét.”

Amivel viszont több a regény, mint jó néhány elődje, az a társadalomábrázolás – és itt kapnak jóval nagyobb hangsúlyt a mellékalakok, valamint itt kapja meg valódi jelentőségét a babaház. Nella világában mindenki rejteget valamit. Mindenkinek rejtegetnie kell valamit. Szerepet játszanak, ki a tiszteletre méltó kereskedőét, ki a vallási előírásokat szigorúan követő karót nyelt vénlányét, ki a boldog férjét-feleségét. Nem csupán Nella báb itt, báb minden szereplő – társadalmi konvenciók, elképzelt „normalitások”, vallási előírások, önként vállalt szerepek bábjai vagyunk. Igen, mi, olvasók is – hiába élünk háromszáz évvel később, egy, a felszínen jóval felvilágosultabb korban. Másképp és másért, de éppúgy megkötjük saját magunk, ahogy a tizenhetedik századi Amszterdam polgárai. És éppúgy süllyedünk csatornák mélyére, sokszor önmagunk által a nyakunkba akasztott súlyok alatt.

Sok szempontból Joanne Harris némelyik regényére emlékeztet A babaház úrnője – érdekes, élvezetes, a képzelet határait gyengéden feszegető történet, leheletnyi mágiával és mindent átható finom nőiességgel. Lassan, komótosan hömpölygő, romantikus nagyregényeket idéző, kifejezetten ráérős szöveg ez – miközben izgalmas és szenvedélyes történések bújnak meg a lapjain. Műfajilag elég nehezen besorolható, a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határán sikerrel egyensúlyozó olvasmány, ami bár nem különösebben kiemelkedő (a Waterstones „év könyve” díját azért némi fenntartással fogadom…), mindenképpen kellemes élményként marad meg. Olyan igazi hűvös-ködös őszi estéken takaróba burkolódzós könyv – némi fűszeres forralt bort és kandírozott diót készítsünk be mellé…