Richard Bachman: A Hosszú Menetelés

Stephen King eredetileg azért kényszerült arra, hogy más név alatt is publikáljon, mert a ’70-es években úgy gondolták, egy író évente egy kötettel jelentkezzen csak – ezt a totyorgást viszont nem a sziporkázó, még javában pályája elején tartó Kingnek találták ki. A Richard Bachman álnevet Donald Westlake iránti tiszteletből választotta, és eleinte annyira komolyan vette a ködösítést, hogy Bachman alakját hamis „tényekkel” – fotó, kórtörténet, életrajz – valós személlyé varázsolta. Bár az álca viszonylag sokáig megmaradt – csak a ’80-as évek közepén derítette ki egy túlságosan is lelkes kutató –, Bachman néven csak hét regény jelent meg. Az első az 1977-es, azóta Amerikában a témája miatt (King saját elhatározásából) betiltatott Rage, míg az utolsó a 2007-es Blaze. King elmondása szerint az 1979-ben megjelenő – tehát olyan, azóta abszolút klasszikussá vált alkotások után, mint a Carrie, a Borzalmak városa, a Végítélet, A holtsáv vagy A ragyogás – A Hosszú Menetelés volt az első olyan regénye, amit be is fejezett. A Bachman-regények sem vérfagyasztó témaválasztásukkal, sem minőségükkel vagy stílusukkal nem ütnek el King többi regényétől – hozzátéve, hogy azokban is van az egészen kiemelkedőtől az erős közepes-föléig bezárólag mindenféle –, vagyis egyáltalán nem számítanak „másodrangúaknak” az életműben. Ez a gondolat ne tartson vissza senkit az olvasástól, főleg ha hozzátesszük, hogy A Hosszú Menetelést egyébként beválasztották az 1966 és 2000 között írt legjobb száz könyv közé, amit egy tinédzsernek (csak a szereplők és a regény gondolatisága miatt, még véletlenül sem azért, mert az írás egyébként „ifjúsági” lenne) mindenképpen el kellene olvasnia!

A Hosszú Menetelés egy évente megrendezésre kerülő, nagy médiafelhajtással járó „játékos” megmérettetés, amire a szervezők száz, 16-18 év közötti fiatal jelentkezőt válogatnak ki. Ezek a lelkes fiatalok arra vállalkoznak, hogy pihenés nélkül – négy mérföld per órás sebesség alá sosem csökkenő tempóban –, addig gyalogolnak Maine megye országútjain éjjel-nappal, amíg már csak egyikük marad talpon. Azokat, akik megállnak pihenni, vagy bármilyen okból feladni kényszerülnek a versenyt, a menetet biztosító katonák lelövik. Más szabály nincs, a siker óriási. Az első helyezett díja pedig nem kevesebb, mint hogy egész életében bármit kérhet, minden kívánságát teljesíti az Állam.

A Hosszú Menetelést élőben közvetítő alternatív Amerikában pedig nagy szó, hogy valakinek nem kell többet nélkülöznie, más szóval nem kell illegális módszerekkel keresnie a boldogulást, és így nem kell a feketekabátos begyűjtőktől sem éjjel-nappal rettegni annyira – már persze akkor, ha az ember nem pofázik sokat a rendszer ellen. Időben valahol a II. világháború után járunk, ahol a németek nyertek, és már az Újvilág meghódítását is megkezdték. Mellettük, ráadásként, a délről fenyegető kommunista erők is konstans veszélyt jelentenek az amerikai lakosokra, akik teljes katonai terrorban, egész életüket a hadigépezet mozgásban tartásának alárendelve élnek.

Alternatív történelmi regényeknél teljesen elfogadott, sőt, elvárt, hogy a világ teljesen más arcát mutatja, mint amit mindennapjaink során megismertünk és megszoktunk. Itt sincs ez másként, de nem árt leszögezni, hogy kidolgozott világteremtésről most kár is beszélni. Arról, hogy mi történt a múltban, miért van úgy ez vagy az, ahogy épp van, az egész regényben annyi említés sem esik – túlzás nélkül –, mint amit az eddigiekben leírtam. Nincsenek válaszok, ahogy igazából hihető motivációk és logika sem nagyon, mint ahogy váratlan fordulatok sincsenek, az események sínpályán, nyílegyenesen futnak az elkerülhetetlen vég felé. De ezek nem is igazán hiányoznak majd, hiszen ott vannak helyettük most is a kitűnően megformált karakterek és az emberi drámák, mint a legkiemelkedőbb King művekben mindig, továbbá a hiábavalóság gyomorszorító tragédiája.

A srácok gyalogolnak, csak gyalogolnak, ki ilyen, ki olyan okból. Először leginkább a távolban belebegtetett – igazából megfoghatatlan – első díjért, nem is fogják fel szinte, hogy ez nemcsak egy erőpróba, játék, hanem hogy kilencvenkilencen közülük a biztos halálba tartanak. Persze van olyan, aki tudja ezt, sőt, keresi a halált, tudja, hogy semmi esélye, mégis nekiindul és olyan is van, aki biztos a győzelmében, mert mások szenvedése erőt ad neki. A fizikai megmérettetés hatalmas, de így is eltörpül amellett a lelki megrázkódtatás mellett, amit csak azután kezdenek el felfogni, miután látják addig ismeretlen társaikat sorban elhullani a szenvtelen katonák kegyelmet nem ismerő golyói által. A gyorsan fogyatkozó „sportolók” szenvedése óráról órára, a meleg nappalok és a hideg éjszakák váltakozása közben egyre tovább nő, míg már csak a legkitartóbbak, legelszántabbak maradnak életben vagy azok, akik a legmélyebbre tudnak lemerülni saját mikrokozmoszukba. Egy súlyos traumák sora alatt összekovácsolódott – jórészt már – baráti társaság, akik a biztos halálba menetelnek tántorognak, miközben a néző-massza az út mentén ordítva biztatja őket, a gépfegyverek célkeresztje pedig folyton a hátukon van.

„Akinek nincs barátja, annak gyásza sincs.”

Egy új kiadású disztópiát – mint ez is, hiába 1979-es a mű – mivel reklámozzanak, ha nem az Az éhezők viadalával, ugyebár, ezért természetesen fel is tűnik a könyv fülszövegének végén Suzanne Collins regényének címe. Nem annyira nagy baki, végtére is valóban disztópia mindkettő és kamerák előtt folyik bennük a halálos játék a tömegek szórakoztatására a súlyos válsággal küzdő Amerikában, de ez csak annyit jelent, hogy Az éhezők viadala is csak másolata (ha úgy jobban tetszik, továbbgondolása, illetve fiatalosítása) A Hosszú Menetelésnek – és persze a Battle Royalnak egyaránt. Viszont van (legalább) két másik mű, amelyeknek sokkal inkább ott lett volna a helyük a fülszövegen. Az első mindjárt egy másik Bachman regény, az 1982-es The Running Man, vagyis A menekülő ember. Rengeteg King könyv született már a termékeny író tollából, fantáziátlansággal nem lehet tehát vádolni őt egyébként, de ez a két műve, még ha nem is szó szerint ugyanarról szól, de a történet annyi hasonlóságot tartalmaz, ami egy enyhe szemöldökráncolást azért megér. (És persze rögtön be is látom, hogy nehéz lett volna azzal reklámozni a könyvet, hogy ugyanolyan, mint a szerző másik sikeres regénye…) A másikkal viszont nem lehetett volna semmi hasonló probléma. Az 1935-ös Horace McCoy műre, a kultikus és mindmáig megunhatatlan A lovakat lelövik ugye? című kötetre gondolok, ami pedig – és ebben úgyszólván biztos vagyok – A Hosszú Menetelés egyik irodalmi elődje lehetett.

Sorakozó a rajtvonalhoz!