Főkép

Amolyan flamenco koncerthez illően, miután a zenészek a színpadra vonulnak, a hangolás az előadás részévé válik: Chick Corea elektromos zongoráinak egyikén adja meg a hangot kubai bőgősének, Carlitos Del Puertonak és amerikai gitárosának, Charles Alturának. Aztán a ritmushangszerek is belopódznak, hogy egy nagyon festői improvizációban ismerjük fel Bartók gyűjtéseinek egyikét (Mikor juhász legény voltam), amelyről Chick később csak annyit mond, hogy neki olyan blues-osan hangzik. A kezdés rendkívül stílszerű a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, de leginkább annyira finomra hangolt, hogy nagy várakozással telünk el az estével kapcsolatban. Amely aztán némileg másképpen alakul, mint ahogyan Corea sextetjének „electric” jelzője sugallná, ugyanis Corea néhány szólamátvezetéssel átül az akusztikus zongorához, hogy az egy ráadást leszámítva egész esete azon zongorázzon.

 

A folytatásban egy 1947-ből származó Bud Powell téma latin lüktetésre hangszerelt változatát halljuk. Érthetően előtérbe kerül a ritmusszekció, Luisito Quintero ütőhangszeressel és Marcus Gilmore-ral a dobokon, hogy amikor Corea nem bír magával, a rá jellemző tanárbácsis atitűddel egy kolompon maga is hozzájáruljon az ütemvariációkhoz. Del Puerto ekkor még inkább a ritmusokból fakadó dallamokkal játszik szólója alatt, hogy a koncert során a későbbiekben azért egészen fantáziadús oldalairól is megismerhessük.

 

Aztán következik a Roy Haynesnek ajánlott „Royality” – amely mellesleg az új Electric Band albumról, a Vigil-ről van –, majd a Corea mamájának szentelt tangó, „Ana’s Tango”. Ennek felkonferálásakor megismerhetjük Chick Corea teljes nevét (Armando Anthony „Chick” Corea) és nem mellesleg Altura akusztikus gitárra vált, amelyen ugyanolyan lenyűgözően játszik, mint elektromos hangszerén, amely a banda egyetlen elektromos hangszere a kezdés és a zárás már említett kivételével – Del Puerto úgy fog leszaladni a koncert végén a basszusgitárjával, hogy egy másodpercet sem játszott rajta, értelemszerűen a nagybőgője a színpadon maradt. Valahogyan az az érzése a hallgatónak, hogy Corea voltaképpen bevezet ismeretlen ismerősöket, többnyire fiatal muzsikusokat és egykori mesteréhez, Miles Davishez hasonlóan, amolyan platformnak használja zenekarát. Had játszanak a többiek, így hetven felett én már inkább behozom nekik a közönséget és persze azért itt-ott én is játszom egy nagyot.

 

Mert, hogy természetesen az is van, hogy Corea még mindig egy rendkívül nagy formátumú muzsikus, és amikor a szokásos módon összeköti Miles Davis „Sketches of Spain” szerzeményét a saját „Spain” szerzeményével, az előző dallamsorait úgy variálja, hogy az ötven plusz év után is friss, megindító, nagyszerű muzsika kerekedik ki belőle. A ráadást megelőző, Paco De Luciának szentelt szerzeményen pedig végre Tim Garland is az elit muzsikusközösséghez mérhetőt produkál – én személy szerint sosem értettem Corea fúvós választásait.

 

A közönség nagyobb részét feltétlenül levette a lábáról az este és tényleg egy rendkívül magas színvonalú előadást élvezhettünk. Akárhogyan is választ Corea egy koncert során, mindig érdemes meghallgatni őt.

 

Előadók:

Chick Corea – zongora

Charles Altura – gitár

Tim Garland – tenor és szoprán szaxofon, basszusklarinét, fuvola

Carlitos Del Puerto – nagybőgő

Marcus Gilmore – dobok

Luisito Quintero – ütőhangszerek