Macbeth (film)

„All hail, Macbeth, that shalt be king”

Skóciát polgárháború dúlja. Duncan király az áruló thán és a vele szövetséges norvég seregek ellen harcol. Csapatai élén a hős Macbeth áll, aki miután győzelemre vezeti a skótokat, a csatamezőn különös jelenésekkel találkozik: három boszorkány megjövendöli neki, hogy egyre nagyobb hatalma lesz, míg végül ő lesz a király. Mikor a prófécia lassan megvalósulni látszik, Macbeth, felesége ösztökélésére, megöli Duncant, és elfoglalja a trónt. De nem nyugodhat, hiszen lelkében és elméjében skorpiók vernek tanyát…

Shakespeare történetei az elmúlt öt évszázadban mélyen beépültek a kulturális köztudatba, legismertebb művei nemcsak a későbbi korok íróit ihlették meg, de a hétköznapi ember is találkozott a bennük megjelenő figurákkal, fordulatokkal, még ha nem is tiszta formájukban. Macbeth thán története is ilyen: a hatalomvágytól megrészegült ember archetípusa ő, aki attól kezdve, hogy megteszi az első lépést, bukásra van ítélve, hiszen a benne élő hűség és jóság eltiprása végül őrületben csúcsosodik ki. Drámáját a filmtörténetben többször is feldolgozták, így talán már erősen elcsépelt azt mondani, hogy Justin Kurzel rendezőnek egyáltalán nem volt könnyű dolga, amikor elkészítette a saját adaptációját – de akárhogy is legyen, a végeredményt látva mégsem lehetünk tökéletesen elégedettek.

Ami a legnagyobb erőssége a Macbeth-nek, az a képi világa. Az árulás vérrel és mocsokkal írt egyetemes történetéhez keresve sem lehetne jobb helyszínt találni a hideg, ködös, szürke skót tájnál, ahol az ősi hegyek és óriási pusztaságok között az ember jelentéktelen lény csupán. A film ezt több jelenetben és beállításban csodásan érzékelteti, ráadásul mindezt megtámogatja mély, elemi hangzású zenével. A megvalósítás tekintetében egyébként teljesen korszerű az adaptáció, a lassítások-gyorsítások mindig ott és akkor kerülnek elő, amikor a dramaturgia megköveteli. Néha az egész film olyan, mint egy mozgó festmény: a harc hol esztétikus szépség, hol kegyetlen és embertelen aktus. Ez megmutatkozik minden nagy volumenű epizódnál, kezdve az első brutális csatajelenetnél, de mégsem ezek dominálnak: a személyesség, Macbeth és az őt körülvevő emberek drámája marad fókuszban. Pont ezért lesz még szembetűnőbb, milyen jól is játszanak a színészek – talán csak Marion Cotillard viszi túlzásba a szerepét itt-ott –, bár az is igaz, hogy néha úgy érezzük, a főhőst alakító Michael Fassbender rutinból is képes lenne egy ilyen figurát életre kelteni. Az egész film atmoszférája annyira elemi, hogy az ember ésszel ugyan felfogja, hogy vannak itt problémák, mégis amikor felgördül a stáblista és kilép a moziból az utcára, nem tud szabadulni a skót felföldön történt eseményekről.

Sajnos azonban, mint mozifilm, nem képes túllépni a puszta adaptáláson. Mert bár ötletesen és jól oldotta meg, hogy a színpadi darabot átültesse a mozivászonra, olyan film marad, amit középiskolások néznek meg, ha nem akarják elolvasni az eredeti művet – elmondja a történetet, felvillant szép és szuggesztív képeket, de semmi több. Hiába a remek színészi alakítás, a csodás tájak, az elemi érzelmek, ma, a XXI. század elején Macbeth története már toposz, és az adaptációnak talán többet kellene nyújtania az eredeti elmesélésénél. Ráadásul, ha szabad egy személyes megjegyzést tennem, én soha nem szerettem az olyan történeteket, amiket egy önmagukat beteljesítő jóslat eredményez: mert igen, lehet egy ilyen alaphelyzet mellett is igazi, emberi küzdelmet felvázolni, de itt ezt nem látni, és ez egy-két jelenetben – főleg a fináléban – kizökkentheti a nézőt.

Elismerem a rendezőnek, mint „mozgóképes művésznek” az érdemeit, elemi erejű és képi világú filmet tett le az asztalra, de érezni, hogy műve lehetett volna több egy puszta Shakespeare-darabnál. Mindenesetre az, hogy engem teljesen magával ragadott a film – a vetítés után több nappal is eszembe jutnak jelenetei – elárulja, milyen szuggesztív alkotásról is van szó. Emiatt aztán egyáltalán nem bántam meg a megnézését – sőt, javasolnám mindenkinek. Már csak a gyönyörű skót tájak miatt is.