Főkép

„Egyszer volt özönvíz, mióta a világ;

Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:

Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.”

 

Arany János sorait azzal egészíteném ki, hogy a mi életünkben vélhetően első, és egyben utolsó alkalommal lesz Budapesten Womex, lévén azt minden évben más városban rendezik meg (kivéve jövőre). Ezért az első pillanattól kezdve tudtam, annyi időt töltök a rendezvényen, amennyit csak lehet. Következzék az ötödik napi beszámoló.

 

Úgy számoltam, hogy Cheikh Lo aznapi második fellépését látom majd, hiszen a kora délutáni díjátadón – amikor megkapta a Womex életműdíjat – már adott egy koncertet a szakmának. Előzetesen csak abban voltam biztos, hogy ez teljesen más hangulatú lesz, mint a korábban látott afrikai előadók műsora, köszönhetően az eltérő helyszínnek. A sátorban ugye az ember karnyújtásnyira van a zenészektől, van kellő tér a lüktető ritmusoktól vezérelt testek mozgására, teljesen helyénvaló a folyamatos tetszésnyilvánítás, amely visszahat a zenészekre – és így létrejön egy állandóan egymásra ható körforgás.

 

A Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme egészen más környezet, ünnepélyesebb, hatalmas térrel, amiben sokkal nehezebb megteremteni a fentebb említett interaktív kontaktust – legalábbis szerintem. A kezdésre várakozva feltűnt, milyen sok womexes delegált maradt az esti koncertre, illetve mennyire vegyes a közönség. Nagyon sok diákot láttam, aztán nagyobb létszámú ötven feletti érdeklődőt, míg a másik végletet a kisiskolás lányokkal érkező család képviselte. Esetükben nagy összeggel fogadtam arra, hogy a kicsik garantáltan nem lesznek képesek végigülni az előttünk álló másfél-két órát, és vagy nyűgösködnek, vagy távoznak – de akkor meg mért hozták el őket (a fogadást sajnos megnyertem, de a kifizetés elmaradt)? Ezt a kérdést az általam megválaszolhatatlan kategóriába tettem, és amikor végre kinyíltak az ajtók, és minden jegy hitelesnek bizonyult, elfoglaltuk a helyünket. Itt ért egy újabb meglepetés, mert ránézésre eltávolították az első két széksort, és előre, illetve a terem stratégiai pontjaira kamerákat telepítettek – vagyis rögzítésre kerül a produkció. Ekkor már eléggé kíváncsi voltam, mert korábban csak szökőévente egy alkalommal került közelembe felvétel a szenegáli zenésztől. Természetesen az új lemez slágerét jól ismertem, de jöjjön egy gyors ismétlés.

 

 

Aztán elkezdődött a varázs, felvonultak a zenészek, elfoglalták a helyüket, és a húrokba csaptak. Az hamar kiderült, Cheikh Lo tényleg sokoldalú muzsikus, aki egyformán jól énekel és gitározik, s nem utolsó sorban tehetségesen dobol. Egy későbbi számnál például elhessegette Badou N’Diayét a helyéről, leült a dobfelszerelés mögé és miközben püfölte a bőröket, mintegy mellékesen énekelt – nem semmi látvány és teljesítmény volt.

 

A zene intenzitása elmaradt attól, amit mondjuk a Vaudou Game, vagy a Sarabi produkált korábban, és ami ennél sokkal fontosabb, a szenegálinál jobban érezhető az európai hatás. Szerintem ennek eredménye a visszafogott tempó, amit ugyan remekül kevertek az afrikai ritmusokkal és dallamokkal, de bizony időnként azt vettem észre magamon és a körülöttem ülőkön, hogy csendben ülve befogadjuk a zenét, nem pedig átéljük azt.

 

 

Természetesen nem volt ez mindig így, mert az afrikai ritmusok rendre átvették a vezénylést, tapsolásra, mozgolódásra késztetve a nagyérdeműt, én pedig nem győztem csodálni mindazt a rafináltságot, ahogyan variálják, csinosítják, díszítik az egyes számokat, és időnként mekkora teret kap Wilfrid Zinsou szaxofonja. Tényleg érződött minden számon az a pár év, amit az egyes lemezek között a kompozíciók kidolgozásával eltöltött Lo. Egy biztos, nálam sokkal tapasztaltabb hozzáértőre van szükség, aki képes a zenében fellelhető sokféle hatás meghatározására.

 

 

A „Degg Gui” mondanivalójával összhangban Lo nem sokat kommunikált velünk, egyszer röviden bemutatkozott (negyven éve zenél), de ettől eltekintve tényleg a zenét helyezték a középpontba, épp ezért sajnáltam, hogy nem értem a szövegeket. Valahol azt olvastam, hogy az idén megjelent lemez (Balbalou) producere, Andreas Unge kozmopolitább irányba terelte a művészt. Akit szerintem egyébként nem nagyon lehet irányítani, mert mindig azt csinálja, amit éppen jónak lát, szóval ez a „globálisabb” zene az, amit Lo éppen most játszani akar (amibe a jazz éppúgy beletartozik, mint a kubai hatás).

 

Azt mondjuk sajnáltam, hogy a „Degg Gui” nem került előadásra az eredeti felállásban, miként hiányzott az idei lemez „Gemou Ma Ko” című altatódala is. Eme „hiányosságok” ellenére élveztem a koncertet, mert bár akkora érzelmi töltetet nem adott, mint mondjuk a Sarabi vagy a Chouk Bwa Libète, kárpótolt az a zenei gazdagság, a többségében évek óta közösen fellépő zenészek között meglévő összhang eredményezte egység, és a változatosság, ami a roppant szerény Cheikh Lo fellépését jellemezte. Remélem jönnek még hozzánk koncertezni.

 

Közreműködők:

Cheikh N’Digel Lô - ének, gitár, timbal

Samba N’Dokh M`Baye - ütőhangszerek (kongák, tama)

Baye Mahanta Diop - gitár

Thierno Sarr - bőgő

Khadim M’Baye - ütőhangszer (sabar)

Wilfrid Zinsou - harsona, szaxofon

Badou N’Diaye - dobok 

 

Fotó: Müpa – Kotschy Gábor