Beszámoló: 15. Womex 4. nap – Művészetek Palotája, 2015. október 24.

„Egyszer volt özönvíz, mióta a világ;

Egyszer nyit, száz évben, az áloe-virág;

Egyszer esett, mondják, kutyavásár Budán:

Egyszer a hős dádék romlása Nagy-Idán.”

 

Arany János sorait azzal egészíteném ki, hogy a mi életünkben vélhetően első, és egyben utolsó alkalommal lesz Budapesten Womex, lévén azt minden évben más városban rendezik meg. Ezért az első pillanattól kezdve tudtam, annyi időt töltök a rendezvényen, amennyit csak lehet. Következzék a negyedik napi beszámoló.

 

A korábbiaktól eltérően a nap már délelőtt elkezdődött, méghozzá azzal a sajtótájékoztatóval, amelyen a 15. Womex rendezői átadták a stafétabotot a jövő évi, 16. Womex házigazdáinak. Magyar részről Rétvári Bence államtitkár arról beszélt, hogy mit jelent a Womex Magyarországnak, illetve milyen fontos nekünk a népzene. Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes hangsúlyozta, hogy a rendezvénynek köszönhetően nagyon sok külföldi ismerte meg a fővárost, illetve megemlítette azt a tényt, miszerint Budapest számos kulturális fesztiválnak ad otthont. Véleménye szerint a három helyszín (A38, Bálna és Müpa) a kormány, a főváros és a magánszféra összefogását szimbolizálja.

 

Spanyol részről Román Rodríguez és Marta Lois szintén arról beszélt, mennyire fontos a Womex, illetve milyen hasonlóságok vannak a két város, illetve az emberek között. Ezt követően egy minikoncertet hallgattunk, ahol magyar részről tekerőlant és duda, spanyol oldalról pedig egy duda szólalt meg. Ez utóbbi különlegességét az adta, hogy a megszokott spanyol dallamok helyett sokkal inkább a kelta motívumok szerepeltek benne.

Zárásként jelképesen átadásra került a staféta és mindenki mosolygott, illetve kezet rázott. Egyedül az nem derült ki számomra, hogy vajon 2014 után jövőre miért Santiago de Compostela lesz a házigazda, hiszen eddig minden évben más-más városba utazott a World Music Expo.

 

Fotóalbum a tájékoztatóról

 

A korai kelésnek köszönhetően a szombat este nehezebben indult, mint a korábbi napok, lassan érzem az alváshiányt. Azért mire a Müpához értem, sikerült magamhoz térnem, és azon filóztam, hogy mire számítok az utolsó előtti napon. Igazából egyetlen koncert keltette fel az érdeklődésemet (Tritha Electric), a többi fellépőnél az előzetes ismerkedés alapján voltak kétségem, hogy mennyire tetszenek majd élőben, de bíztam az eddigi tapasztalatokban, és reménykedtem egy újabb varázslatos estében.

 

Amely szokás szerint mozival kezdődött, Francois Verster alkotását néztem meg (The Dream of Shahrazad), amely arról szól, hogy mennyire él manapság Törökországban és Egyiptomban a mesélői hagyomány, illetve Seherezádé és az Ezeregy éjszaka története. A film szabadon csapong, hol egy-egy részletet idéz fel az eredeti meséből, hol jól megválogatott válaszolókkal – dokumentumfilmről van szó – azt próbálja megmutatni, miként van jelent a hétköznapokban ez a régi mesegyűjtemény. Hol konzervatóriumi diákok próbálják a darabot, hol illusztrátor mesél az általa elképzelt Seherezádé szereplőkről, hol kisdiákok játszanak el egy mesét, hol mai mesélőket látunk „munka” közben. Mindezt kiegészítik politikai és egyéb életképek mindkét országból – a piramisokra növő lakótelepek elég ijesztően néznek ki – megvillantva a sokszínűséget, a problémákat, az ott élő embereket, az egyiptomi forradalmat, és megannyi mást. Sajnos ennek sem tudtam megvárni a végét, mert kezdődött az első koncert.

 

Ez a chillei rappernő, Ana Tijoux produkciója volt. Tényleg rapper, nem énekel, csak beszél, azt viszont nagyon gyorsan teszi, a zenei aláfestés pedig szokás szerint, latinos elemekkel tűzdelt hip-hop vagy valami nagyon hasonló. Tetszett, amit láttam, azonban három szám után mentem tovább, mert következett az este egyik titkos favoritja, a dél-koreai csoport.

 

 

A Baraji előadására már a nagyteremben került sor, ami ideális helyszínnek bizonyult ehhez a tradicionális muzsikához. A produkciót leginkább egy színházi előadás és zenei koncert keverékeként tudom meghatározni, amiben a zenét hagyományos hangszerekkel és énekkel prezentálják. Náluk következett be az, amire még nem volt példa a Womexes élményeim során – úgy lett vége a műsornak, hogy észre sem vettem az idő múlását. Befejezték az adott számot, felálltak és kimentek – én meg csodálkoztam, hogy eltelt háromnegyed óra. A zenészeknek sikerült visszaadniuk valamit abból a misztikus lelkiállapotból, amikor a civilizáció hajnalán a zene összekötötte az embereket és az isteneket. Persze nem mindegyik szám bizonyult vallásosnak, de úgy éreztem, összhatásában az élet misztériumához szóló himnuszoknak simán felfoghatóak. Gyönyörű volt, akárcsak az alábbi felvételük.

 

 

A soron következő, előzetesen kinézett programról hamar kiderült, hogy nem az én világom, így a rendelkezésre álló fél óra alatt belekukkantottam minden, aktuálisan futó fellépő műsorába, de valamiért egyik sem tetszett, úgyhogy visszatérve az eredeti menetrendemhez, beültem a nagyszínpadhoz, ahol hamarosan elkezdődött Wu Man koncertje. Igazából nem tudtam, mire számítsak, de az első pár akkord után otthonosan éreztem magam. A művésznő választott hangszerét pípának hívják, ami egy kínai lantszerű pengetős hangszer, amelyen a kezek gyakorta egymástól eltérő motívumot játszanak. Amikor zenehallgatás közben behunytam a szemem, olyan volt, mintha egy kínai folyami utazásra invitált volna a művésznő. Nincs áradás, nincs lázadás, nincs nagy ugrás, nincs semmi zavaró tényező, csak az időtlen folyó, meg a part és a vegetáció. Hol lassan, hol gyorsabban haladtunk lefelé a vízen, miközben megnyugtató, idegeket ellazító zenét hallottam – sajnos nem vártam meg a végét, mert következett az indiai koncert.

 

 

Az indiai feminista-punk rocker énekesnő, Tritha Electric produkálta az este második olyan koncertjét, aminek úgy lett vége, hogy észre sem vettem az idő múlását, hip és hop elrepült a rendelkezésére álló háromnegyed óra. A zenéje elsődlegesen rock, helyenként punk és nagyon gyakran indiai beütéssel bír. Rengeteg tempóváltás, rengeteg ugrás a hangulatok között, a legvadabb száguldásból hirtelen leülünk, és meditációs éneket hallgatunk. A szövegek, amennyire értettem, politikus jellegűek, közben a hölgy deréktól felfelé úgy nézett ki, mint egy szabvány hindi nő, deréktól lefelé meg mint egy rocker, legalábbis a bőrnadrág és a magas szárú cipő ez utóbbi kategóriára jellemző. Nagyon magával ragadó volt amit és ahogyan csinált. Neki köszönhetően négy albumra bővült a Womex után kötelezően beszerzendő lemezlistám: Tritha Electric, Rancho Aparte Chirimia, Kachimba4 és Wu Man.

 

 

Amikor a következő színpadnál pár hang után kiderült, hogy ez kőkemény elektronikus világzene, sietősen távoztam a helyszínről, és ismét szembesültem azzal a ténnyel, miszerint van egy szabad félórám. Némi hezitálás után beültem a Muzykanci lengyel népzenéjére – és nem bántam meg, mert ugyan echte népzenét játszanak, de hozzátették azt a szükséges pluszt, aminek eredményeként nem táncházban éreztem magam, hanem egy picit modernizált produkció nézőjeként. A legszebb az egészben, hogy mindezt hagyományos hangszerekkel, nulla elektronikával érték el. A számokban egyszerre visszaköszönt a szláv dallamvilág, helyenként hangsúlyosabb orosz beütéssel, azonban pár hangszer ténykedése akár a mi népdalainkból sem lógna ki. Mindez kiegészült a frontember énekesnővel, aki remekül kezelte a közönséget, hol tapsra, hol éneklésre bíztatott bennünket, hol egyszerűen hagyta játszani a többieket. A hegedűszóló alatt újra bebizonyosodott, ez az a hangszer, amely képes sírásra – nagyon hangulatos volt a produkció, de ennek is távoztam a végéről, mert siettem a nap utolsó fellépőjéhez.

 

 

Úgy gondoltam, hogy a szombati napot valami pörgős zenével kell befejeznem, mert ugyan vasárnap még hátra volt az idei Womex életműdíjas Cheikh-Lo koncertje, úgy sejtettem, az már egészen más kategória lesz. Erre a feladatra a ghánai Pat Thomas & Kwashibu Area Band vállalkozott, és náluk hál istennek minden összejött. Igazi afrikai zenét játszottak, a ritmusok és a dallamok egyaránt a fekete kontinenst idézték. Az elején felbukkan ugyan némi reggae érzés, de aztán maradtunk a highlife és az afrobeat vonulatnál, némi funkos beütéssel, köszönhetően a fúvósoknak. Egyébként látszott, hogy ők sem ma kezdték a szakmát, hanem profi muzsikusok, aminek köszönhetően tetszés szerint képesek variálni/játszani egy dallamot, valamint végtelen lelkesedéssel, tűzzel képesek ismételni percekig ugyanazt a pár hangot, ráadásul mindezt a közönség is élvezi. Ez a koncert méltó befejezése volt ennek a három napnak, nem csoda, hogy percekig tartott az éljenzés, gratulálás, kurjászás.

 

 

Tehát ilyen a Womex, ábrándoztam hazafelé menet. Hatalmas élménynek bizonyult a világ élvonalába tartozó együtteseket, énekeseket ilyen koncentrációban látni, picit belekukkantani ebbe a felettébb változatos műfajba. No meg közelről látni, mennyire tudnak mulatni, szórakozni a zeneipar ezen szeletében dolgozók – eleve jó hangulatban jelent meg mindenki (nézők, zenészek), hogy aztán közösen még vidámabbá tegyék az estét.

 

És persze az is eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik nálunk egy ilyen fesztivál (amiből egyébként tőlünk nyugatabbra jóval több akad minden évben), vagy ha már a párnapos fesztivál esélytelen, akkor legalább rendszeresen lépjenek fel nálunk fontos és neves nép-, illetve világzenészek. Ok, tudom, november végén jön a Huun-Huur-Tu, de ha ezt és a Womexet leszámítom, akkor félek, egyetlen kezemen meg tudom számolni az ilyen tematikájú külföldi koncerteket. Amíg azonban az általam várt változás bekövetkezik, be kell érjem a Womexen szerzett élményeimmel, és azzal a tudattal, hogy a világzene jóval sokrétűbb, mintsem gondoltam volna. Úgyhogy van mit bepótolnom, de legalább már tudom, merrefelé induljak el.