Főkép

Az 1992-ben, Izraelből globális misszióra indult Orphaned Land eleve egy roppant különleges zenekar, mostani turnéjuk pedig újabb izgalmas fordulatot hoz sajátos, közel-keleti folkkal fűszerezett, karakteres fémzenéjükbe: akusztikus, torzítók és extrém ének nélküli produkcióval igyekeznek elhozni a fényt szerte a világban – a magyar állomás helyszíne a nemzetközileg is elismert A38 állóhajó volt.

 

Számomra máig rejtélyes módon 20:30-as kezdéssel hirdették meg a rendezvényt a legnépszerűbb közösségi oldalon (ahol ugye szinte mindenki tájékozódik), ami azért furcsa, mert addigra lement az est első fellépője, a zenéjét opera metalként aposztrofáló, német Molllust műsora. Végső soron ez nem jelentett komoly érvágást, mivel az utolsó tételt sikerült elcsípnem, és az ki is elégítette a zongorista énekesnővel, csellista és hegedűs hölgyekkel, egy dobossal és egy gitáros-dalnokkal kiálló formáció iránti érdeklődésemet. Volt valami elragadó, borzongató, drámai romantika a zenéjükben, nem kevés bájjal megbolondítva, de engem – sokakkal ellentétben – nem tudtak igazán elvarázsolni, ám érdekes produkciót nyújtottak.

 

Rövid mozgolódást követően hat dark goth megjelenésű fiatal, a Stimmgewalt termett a színpadon, nemek szerint fele-fele megosztásban, akik csupán a hangjukkal igyekeztek egy teljes értékű zenekart prezentálni, amolyan Van Canto módra. Énekeltek is egy feldolgozást az említett együttestől, és berlini központúak lévén, „természetesen” a Rammsteintől is idéztek, mégpedig az „Engel”-t. Előadásukat egy, a sört éltető tradicionális nótával zárták, mókás performansz kíséretében, a legvégén pedig a vezető férfi dalnok villantott egy nagyot a hangjával – na, az eléggé rendben volt!

 

Bő negyedórás műsora után a szextett a színpadon maradt, csak hátrahúzódott egy kis pódiumra, s pár pillanat múlva megjelent az öt izraeli muzsikus: azon nyomban leírhatatlan atmoszféra vette uralmába a koncerttermet. A két legújabb tag, Chen Balbus (gitár) és az ikonikus bárdistát, Yossi Sassit váltó Idan Amsalem (gitár, buzuki) a színpad két szélén, elöl helyezkedett el, Matan Smuely dobos cuccát hátul, a kórus mellett állították össze, előtte ült Uri Zelcha basszusgitáros, a változatlanul Jézusra emlékeztető fizimiskájú frontemberen, Kobi Farhin kívüli másik társalapító.

 

Minden dal akusztikus formában csendült fel, s ennek megfelelő volt a hangszerelés is. Egyes dalok eredeti formáján alig változtattak a szerzők, míg másokon jobban módosítottak, ami igazából annyit jelent, hogy a korábban torzítóval rögzített megoldások helyébe tiszta hangok, több hagyományos melódia lépett. Az új koncepciónak köszönhetően olyan dalok is bekerültek a setlistbe, amelyeket ezelőtt nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem játszottak. Ilyen volt például a klasszikussá érett (egyébként 2004-ben megjelent) Mabool album „Building the Ark” című tétele, vagy egy igazi kuriózum, a „Beloved’s Cry”, a legelső demo címadója.

 

 

Legnagyobb arányban a legutóbbi lemez, az All Is One dalai szerepeltek a műsorban: a tapsolós, már-már ünnepélyes hangulatú, azonos című tétel mellett eljátszották a borús, fájdalmas történelmi tényeket ecsetelő „Let the Truce Be Known”-t, a testvériességre ösztönző, utánozhatatlan hangulatú „Brother”-t, és a dinamikus, ízes népi dallamokkal ellátott „The Simple Man”-t is. Szerencsére a három évvel korábbi, 2010-es ’ORwarriOR-ról is sok minden előkerült: kötelezőnek számított a „Sapari” átdolgozása, amelynek a káprázatos hangú Shlomit Levi énekesnő által felénekelt részeit – egyebek mellett – az egyik Stimmgewalt-lány hozta, Shlomithez képest elfogadható szinten. Nagyon jól szólt az „In Thy Never Ending Way” is, a legénekeltetősebb fajtából – Kobi minden dal alatt szorgos együttműködésre – hol a kéz, hol a száj intenzív használatára – biztatta a nagyérdeműt. A „New Jerusalem” izgalmas dallamai, eseménydús struktúrája, nem utolsó sorban megragadó üzenete miatt szintén az est csúcspontjai közé tartozott, a ráadás fináléjában elhangzott „Norra el Norra” – a zenekar legismertebb szerzeménye – hagyományszerűen megkoronázta az előadást, az „Ornaments of Gold” pedig örömmámorba öntötte a magasztos, és nehéz pillanatokban is bővelkedő hangulatfolyamot, s Kobi öblös hörgésével végződött – emlékeztetve mindenkit a banda másik arcára.

 

 

A zenekarvezető teljesítményét már nagyjából bemutattam, mindehhez hibátlan, kristálytiszta ének párosult, amely egyedülálló a maga nemében a színtéren. A gitárosok ezúttal kevésbé „hangsúlyos” szerepben bizonyíthattak, ám a folyton mosolygó Chen és a buzukit gyakran bűvölő Idan egyaránt kitett magáért. Uri stílusát mindig is kedveltem, ehhez a hangszereléshez is jól idomult a játéka, emellett ő is eleresztett pár kedves mosolyt. A leginkább kedvemre való Matan dobolása volt: sajátos dinamikájú, feszes, színes stílusát a visszafogott környezetben is remekül megvillantotta, a kórus tagjaival való tréfálkozó összepillantásainak és elmélyült koncentrálásának kettőssége pedig plusz élvezetet jelentett.

 

A hangosítás az egész este alatt kifogástalan volt, a hangszerek és az ének végig arányosan, példaértékűen szóltak. A világítás a főzenekar játékideje alatt volt igazán elemében, megfelelő diszkrécióval, jól megválasztott árnyalatokban pompázott. Ennek is köszönhetően igazán kerek produkciót hozott össze az Orphaned Land, ami sikerrel újított páratlan zenei repertoárján, és vélhetően növekvő eredményességgel juttatja el világméretű konfliktusokon átívelő üzenetét az emberekhez. Reméljük, mind többen hallják és értik meg Kobi és zenekarának szavait, és bármely értelemben leteszik a fegyvert. Kevés ennél nehezebb feladat akad az életben, viszont a zenéjük majd’ negyed század után is lebilincselő, lenyűgözően kidolgozott, a koncertjeik nagyszerűek, szóval e tekintetben abszolút nyerésre állnak.