Főkép

Avagy a nyugdíjas vámpírok már nemcsak a spájzban vannak, hanem Magyarországra is ellátogattak, a sötét lelkű rajongók nagy örömére. A bulinak első blikkre teljes múltidéző hatása volt, legalábbis nekem, aki még mindig párás szemmel gondolok vissza a megboldogult PeCsában tartott Gothica Fesztiválokra, amik, úgy tűnik, manapság már csak egy-egy koncert képében élnek tovább. Tényleg minden ott folytatódik, ahol ezeken az akkoriban még félnapos kis szeánszokon abbamaradt: feketébe öltözött (de egyre pocakosodó) vámpírhercegek, gót csipkelányok, távolba révedő tekintetek és persze Nevergreen (tejóég). A magyar zenekarokról szokás szerint lemaradtam, ahogy kell, pedig a De Factóra még kíváncsi is lettem volna, régen ugyanis nagyon bírtam, amit Tóth Gyuláék műveltek, és szerintem az Evangeliomot még a mai napig jó szívvel tudnám hallgatni (elő is ásom majd valahonnan).

 

Sajnálatos módon a koncert napján kiderült, hogy a görög, frontcsajos Jaded Star a turnébusz meghibásodása miatt lemondani kényszerül a bulit, így az estét számomra a francia Dagoba nyitotta, akik eléggé ki is lógtak az esti lineupból. Már pacekra is inkább hasonlítottak egy Pantera-tribute bandára, mint bánatos gótokra, de a zenében is több volt a ’core meg a groove metalos töltet, mint amit egy átlagos Moonspell-rajongó gyomra be tud fogadni. Vicces volt látni, ahogy az énekesük minden szám elején bepróbálkozott a közönségnél a circle pitre hergeléssel, de láthatóan a legtöbben azt se tudták, mit akar a csávó. Az utolsó számra azért megkapta (előtte ráadásul még két Jack Danielst is sikerült tarhálnia a néptől), de az inkább csak egy kis circle pitecske volt, mint valódi őrjöngés. Sebaj, mert igazából a muzsika maga se volt egy nagy eresztés. Abálni nagyon jól tudnak, és energia is volt benne bőven, de kicsit olyan, mintha végig ugyanazt az egy dalt nyomták volna (mindezt azzal együtt, hogy a frontember, Shawter énekelt is az üvöltözés mellett), de azt legalább izomból.

 

A franciák fellépését követően aztán helyre került minden: az addig csak ténfergő és szétszórt tömeg szépen becsődült a színpad elé, a kecskeszarv (vagy mi) felkerült a dobra, Fernando Ribeiro pedig kellemes baritonján belekezdett az Extinct nyitódalába. Jól szóltak (bár ezt az erőszakos hangerőmániát sose fogom megérteni), láthatóan jó kedvűek is voltak, örültek nekünk, örültünk nekik, mindenki megkapta azt, amit akart. A régi és új dalok aránya is patikamérlegen volt kimérve, mindegyik Extinctes dal mellé jutott ugyanis legalább egy az Irreligiousról vagy a Wolfheartról, így a dallamok és a súly egysége is tökéletesen megvalósult. A hangulat pedig még mindig Moonspelles, ez tényleg semmit nem kopott az idők során. A banda legnagyobb ereje szerintem ugyanis mindig is abban állt, hogy a magyar néplélektől sem távoli „saudade” életérzést remekül tudták vegyíteni a poros, klasszikus gótikával, ez pedig maximálisan átjött élőben, deresedő halántékok ide vagy oda.

 

Nem lehet egy pillanatra sem haragudni tehát a Moonspellre a színpadias, túláradó tragédia és a vicces szövegek/ruhák/sminkek miatt. Ez egy ilyen cirkusz, és még mindig ők az egyik legkiválóbb fellépők a trapézon. Már csak annyi kéne, hogy legközelebb mondjuk a The 69 Eyes jöjjön velük előzenekarnak, és úgy teljes lesz az öröm. Ja, és ma folytatjuk a Paradise Loston (és Luciferen!!) a Dürerben.