Főkép

Szóval ahogyan Móricka azt elképzeli… menjünk egy jól kitalált programmal, mivel a World Music Expo-n úgyis csupa vérprofi előadó szerepel – akik ráadásul a maguk palettáján jobbára elég sokszínűek hozzá, hogy ha csak úgy csapongsz és belepillantasz ebbe-abba, simán elmenj amellett, ami pontosan neked szólna… Úgyhogy kapjuk elő a megosztót és legalább azt döntsük el, hogy kit nem szabad kihagyni. Mondom, ahogy Móricka… hiszen az afrikaiak kivétel nélkül; sőt, a legtöbb latin is delejesen más élmény élőben – egyszerűen jobban áll nekik az élő előadás: folyamatos interakcióban a közönséggel, szinte a vágyainkra reagálva csavarják a pillanatba az egymásra figyelést. Úgyhogy videókat nézegetni tényleg segítség, de nem egyértelmű, sőt, olykor tévútra vezethet…

 

Például (az előzetes szaglálódás után) az Emicidát csak azért kezdtük nézni, mert amíg a Budai Folk Band esetében remélhető, hogy odaballagunk a következő koncertjükre (bizony megérné; merthogy igen jók), addig a brazil szambára csavart erősen társadalomkritikus rap kedvéért jó eséllyel igen nagyot kellene utazni. Kiderült, bűn lett volna kihagyni, egy energiabomba a srác, el tudom képzelni, ahogy viadalokat nyer. Mintha spannolta volna a kihívás; hogy első fellépőként egy ennyire szövegcentrikus műfajjal igenis fullra töltse a sátrat… nehezen hagytam ott. S mint kiderült, maradhattunk volna. Bella Hardy egyszerűen túlságosan langyos volt nekem. Elismerem, gyönyörű hangja van, amit kifogástalanul és teljes terjedelmében kihasznál, de az egész ettől még fogyaszthatóan poposra hangolt marad. A koncertkörnyezetből nem épp hízelgő irányba lógott ki – legalábbis az én fülemnek.

 

Úgyhogy minden szívfájdalom nélkül mentem ki az átriumba Cuchurucho-t hallgatni (komoly áldozatra kényszerítve a lábban ragadó bugit, kihagytam ugyanis miattuk a kolumbiaiakat – de ez tényleg vagy-vagy helyzet volt, nem kajálsz citromos tengeri süllő előtt-után csilit…). De apám… egyszerűen kisimított. Parádés, könnyed kézzel szórt kikacsintások a kubai jazz-alap boldogságos világba heverészéséből… Imádtam a színpadképet: Cucurucho Valdes a zongorával és a trombitás Julio Padrón a színpad két szélén fogja közre a nagy öreget, Fabián Garciát a bőgővel – aki a két egyfolytában őt leső fiatal dobossal gyönyörű „lassított vásznú” trambulint feszít a játékos kedvű szólisták alá. A lüktető alap az ő műve – tehát ő van a középpontban. Ez tetszik, hogy így kap megbecsülést a csoda alapfeltétele…

 

 

Viszont utánuk nem volt szívem a PaCoRa triót hallgatni (és óhatatlanul: méricskélni) – úgyhogy kirongyoltam a sátorba, meghallgatni a Haim-nővéreket. Az A-WA aztán ott is ragasztott – holott a maga közegében ez a zene valójában egyfajta Nox, de könyörgöm, milyen alapokra! És mennyire ötletesen! Poposított jemeni női-munkadalok, innen-onnan összehalászott zenei hatásokkal alapozva, lehetett volna nyugodtan egyfajta kommersz-érzetem itt is, de úgy adták elő, annyi szívvel, hogy nem lehetett őket otthagyni. Ha már így alakult, ott is maradtam a rendezvény legbulisabb játszóhelyén (kihagyva ezzel a Kachimba4-et… megint egy durva vagy-vagy), hogy halljam Moh! Kouyate koncertjét (meg kell mondjam, a grúz férfikórusról egyszerűen elfelejtkeztem…). Megint az előzetes tájékozódás hiábavalóságáról beszélhetek – avagy arról, hogy eztán az afrikai, karibi, stb. előadók esetében képzeljek hozzá a hallható profizmushoz, összerakottsághoz még egy harmadnyi színpadra kipakolt szívet, lendületet, a látványt, ahogy az előadó szeme csillog attól, hogy örömet okozhat…

 

 

Kicsit tanácstalanul tébláboltam utána… úgy lüktetett bennem az egész. Szinte betévedtem a fesztiválszínházba – a rendezvény folyamán valójában először. Az már a Clarinet Factorynak köszönhető, hogy le is gyökereztem egyből. Kedves MÜPA! Őket így ahogy vannak tessék egyszer egész estére visszakérni ide, ebben a ruhában, ezzel a háttérvetítéssel, ezekkel a hangszerekkel és bennük ezekkel a hangokkal! Versenyhelyzet, meg figyelemelterelés nélkül! Hogy ne kelljen őket otthagynom Karolina Cicha és Bart Palyga miatt. Merthogy a boszit és a nagyra nőtt manót egyszerűen muszáj volt látni, klasszikus értelemben vett tündéri zenebohócok mind a ketten, egyedül is kitennének egy teljes zenekart.

 

 

Hullára fáradtan néztem kicsit Alicia Jaggasart, aztán a sátorban a Chouk Bwa Libéte-t (amint teljesen felpörgetik a népet), de rá kellett jönnöm, nekem ennyi volt az este. A fülem hallotta, de már képtelen voltam befogadni több zenét…