Főkép

Hagyni kéne magam. Csak úgy csapongani, leragadni, nem sajnálni a kihagyott élményt annak fényében, amit kapok. Persze… még mit nem. Inkább felkészültem a WOMEX első napjára az összes hallgatható-felkutatható zenéből – hogy aztán mégse tartsam be a magamnak kitalált szigorú menetrendet. Az első nap tizenöt fellépőjéből így is sikerült nyolc produkcióba úgy-amennyire bepillantani. Többet szerettem volna – a mindenki számára kiosztott 45 percből, ami alatt bemutatkozhat a produkció a (meglehetősen nemzetközi, mégis, nagy-család jelleggel egymást ölelgető, nyilván szakmai) közönség előtt, minden kiválasztottamnak kiosztva a magam tizenöt-harminc percét. Ahogy Móricka elképzeli…

 

Rögvest elsőnek a padlóba döngölt bennünket Pierre Kwenders… a kongói srác eszelős ritmusképekre énekel, egy hangszer és egy DJ támogatásával – mégpedig magával ragadóan. Nekem mondjuk hirtelen túl sok volt ennyi elektronika, folyamatosan az járt a fejemben, mennyire szívesen meghallgatnám ezeket a dalokat autentikus, helyi hangszerekkel… Tanulságos: az ennyire erősen kortárs nyelven előadott világzene ezek szerint tényleg akkor üti a legnagyobbat, ha valamennyire ismered a gyökérzetét. Fél óra öröm után rongyoltunk a hangversenyterembe, Aziza Brahimra… A saharawi hölgy éneke teljes joggal érne meg egy külön bejegyzést, akkor talán elmesélhetném azt is, mennyire zseniális a kísérete – teljesen saját alapokon és ritmusképekkel hoznak létre egy rendkívül színes, sajátos blues-érzetet… a sivatagi Beth Hart után aztán egyszer-s mindenkorra felborult a harminc perces koncepció.

 

 

Merthogy legszívesebben kettétéptem volna magam, hogy a jó öreg búsuló kelet-közép-európai felem hadd kapjon a magáéból a Kleztorytól, a felelőtlen, vidám pogány meg hadd örüljön gátlástalanul a Vaudou Game élettől kicsattanó zenéjére. Így sem ez, sem az nem kapott eleget – azt megállapíthattam megint, hogy klezmer (legalábbis a Kleztory tolmácsolásában) abszolúte a két véglet, a mély és indokolt bűntudat egyfelől, másfelől a sutba hajítása. Ami meg az afrofunkot illeti: Peter Solo körül olyan zenészek gyűltek össze, amilyet egy ilyen karizmatikus figura megérdemel, s miközben kétségtelenül ő vezeti őket, olykor hallatlanul intelligensen hagy helyet a többiek szárnyalásának. Nem tudtam választani, na…

 

Aztán megérkezett az este egyetlen csalódása – legalábbis nekem: a Palenke Soultribe. Nagyon profi, nagyon kiszámolt, vetítés, kliprészlet és színpad belülről a vásznon… sajnos teljesen hidegen hagyott. Lehet, ebben szerepet játszott, hogy az este folyamán ez egyszer szerintem elértem egy befogadói küszöböt is… kb. itt lett sok először a befogadnivaló. Úgyhogy beültem a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, kiszellőztetni a fejem, és várni azt a szolid negyedórát, amit Balogh Kálmán és Lukács Miklós Cimbalomduójának szántam – kegyetlen döntés volt, de abban bízom: lesz alkalmam még hallgatni őket. (Talán ez az ennyire egymásra fektetett eseménydömpingben való választás legfontosabb szempontja a számomra eztán: mindig az inspiráló idegent válasszam. A hazait csak lesz alkalmam megkóstolni még…)

 

S aztán jött az este egyik leginkább várt csapata, a háromtagú The Nordanians. Hát kérem! Perfekt, maradéktalan – nem attól, mert profi és úgy kavar funkot és rágát, ahogy nem várnád, hanem mert az urak miközben amit csinálnak, maradéktalanul komolyan veszik, magukat egy percig sem. Játszanak, bolondoznak egymással és velünk, felszabadultan, kimosolyogva a koncertből számos helyen; miközben ami a hangszerükből kicsorog, a helyén van. Erőlködés nélkül, lazán zseniálisak. Remélem, elhívja őket egész estére valaki… miattuk hagytam a vágtázó mongol halottkémeket a csudába – és ezt egyáltalán nem bánom.

 

 

Mint ahogy végül azt se, hogy a két utolsó etapra végül a sátorban kötöttem ki. Jaakko Laitinen & Vaara Raha – teljesen bolondok. Finn balkáni. Némi orosz beütéssel. Jaakko olyan, mint egy karikatúra, ezt tudja is, és visszaél vele… és van egy zenésze, aki balalajkától trombitáig bármivel, bárhogy. Fellazított, jól esett. És bemelegített az este legtetejére. Mert a Sarabi mindent vitt! Energia, életszeretet, fiatalok és teljesen profik, a színpadot a magukévá teszik a közönséggel egyetemben! Láttam pár felvételt tőlük, de a stúdióban felvett dalok, a televíziós bemutatkozás, a leforgatott klip sehol nincs hangulatban ahhoz, amit élőben tudnak! Őket el kell hozni ide, és felpakolni valami komoly időpontban egy komoly eseményre – bármit elvisznek a hátukon!

 

Jön a következő nap… a stratégia készül… ahogy Móricka elképzeli…