Interjú: Brooke Davis – 2015. október

Brooke Davis egy ausztrál írónő, akinek első regénye Az elveszett és meglett dolgok könyve címmel nemrég jelent meg magyarul is. A történet három főszereplőjéből az egyik egy hétéves kislány, a másik kettő pedig nyolcvan éves is elmúlt idős ember, akik különös utat járnak be együtt, keresztül Ausztrálián. Az írónő október 26-án Budapestre látogat, de Uzseka Norbert már előbb szerette volna feltenni neki a kérdéseit.

 

Kérlek, mutatkozz be a magyar olvasóidnak!

 

Sziasztok! Brooke Davisnek hívnak, 36 éves ausztrál lány vagyok. Egy Bellbrae nevű vidéki kisvárosban nőttem fel, Victoria állam keleti részén, mely kb. egy órányira fekszik Melbourne-től. Idilli hely ez egy gyermek számára: a levegőnek eukaliptuszillata volt, a testvéreimmel mindig volt elég helyünk játszani és kitalálni dolgokat, és az összes szomszédunkkal baráti viszonyban voltunk. Ma viszont már Perth-ben élek, Ausztrália nyugati partjánál, egy kis lakásban, amit hárman bérlünk. Az óceán ott van az út túloldalán, így abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy minden, írással töltött nap után megnézhetem a naplementét. Még néhány dolog rólam: tizenöt éven át könyvesboltban dolgoztam, gyerekként teniszező akartam lenni, és tíz évesen voltam életemben először koncerten, egy New Kids On The Block bulin, és minden percét élveztem.

 

És hogy mutatnád be a regényedet?

 

Nagyobbrészt kitalált történet, mely azonban nagyon is személyes okokból íródott. Úgy nyolc éve, egy világ körüli út közepén járva hazatelefonáltam, és az a hír fogadott, hogy édesanyám váratlanul meghalt egy furcsa balesetben. Soha korábban nem éreztem ehhez fogható bánatot: amikor nem tudod, hogy valaha is képes leszel-e rendbe jönni. A halála után megpróbáltam megérteni, felfogni, hogy miként lehet nélküle élni, és hogyan lehet azzal a tudattal élni, hogy ilyen az élet: hogy bárki, akit szeretek és fontos nekem, bármikor meghalhat. Hosszú időbe telt, mire újra képes voltam kitalált történeteket írni, de akkor nyomban egy olyan kislány lett a főszereplőm, akit rendkívül foglalkoztat a halál kérdése. Belőle született a regény hét éves, Millie Bird nevű főszereplője. Utána érkezett Agatha Pantha, egy zsémbes idős hölgy, aki viszont tudni sem akar a halálról. És már két éve írogattam a regényt, amikor végül megérkezett Karl, a gépíró is: egy idős férfi, aki szeretné újraélni az ifjúkorát. Ezek hárman Nyugat-Ausztrália dél-nyugati partjánál, egy kisvárosban élnek. A regény elején Millie-t ott hagyja az édesanyja egy bevásárlóközpontban, Agatha hét éve, mióta a férje meghalt, nem tette ki a lábát házából, Karl pedig épp elszökött az idősek otthonából. Összetalálkoznak, és együtt indulnak Millie anyjának nyomába, keresztül Ausztrálián.

 

 

Olvastam, hogy már az első regényed előtt is kaptál különféle díjakat, hogy lehet hát, hogy ez mégis csupán az első regényed?

 

Tíz éves korom tájékán, amikor a New Kids koncerten is voltam, megpróbáltam írni egy regényt. Summer Sadness (Nyári bánat) lett volna a címe, és annyira borzalmas volt, hogy 25 oldal után feladtam. Nagyjából olyan volt, mintha összekevernéd a Bébicsőszök klubját Judy Blume regényeivel és L. M. Montgomery Anne sorozatával. Akkoriban egyszerűen csak lemásoltam mindent, amit olvastam. Ez fontos része volt annak, hogy rátaláljak a saját hangomra, de mint történet, mint írás, csapnivaló volt. Azután jó ideig nem próbálkoztam regényírással.

 

És mit kell tudnunk a novelláidról?

 

Valószínűleg nem sokat. Néhány írásom jelent csak meg a regényem előtt. Viszont fura így utólag látni, hogy már azok is valahogy előrevetítették a regényt, mert már akkor is hasonló témákkal foglalkoztam. Volt egy novella, amelyik egy szanatóriumban játszódott; írtam novellát egy kislány nézőpontjából is, aki a tengerparton játszva dolgozza fel a halál tényét; egy írás egy férfiről, aki a Nagy-Ausztrál öbölnél él, és egy halottasházat vezet. Karl, a gépíró pedig eredetileg egy novella főhőse volt, mielőtt bekerült volna a regénybe.

 

Arra hogyan ébredtél rá, hogy már regényt írsz?

 

Öt éven át írtam a regényt egy PhD részeként, a perth-i Curtin Egyetemen. Reakció volt édesanyám hirtelen halálára: el akartam mélyedni abban, hogy mit is jelent a gyász, és mit jelent azzal a tudattal élni, hogy akit csak szeretsz, mind meg fog halni. Különösen a bánat, a gyász fogalma érdekelt, nem mint egy folyamat, aminek van eleje meg vége, hanem mint az élet része, természetes velejárója. Mint olyasvalami, amivel meg kell tanulnunk együtt élni, ugyanúgy, ahogy minden egyébbel, legyen az bár jó, rossz, vagy közömbös. Mindig is szerettem volna írni egy regényt, de úgy éreztem, hogy előbb kell valami, amit mondani akarok, mielőtt leírnék egy szót is. Amikor anyukám meghalt, akkor megtaláltam, amit el akarok és el kell mondanom.

 

Olvasom, hogy anyukád halála után bejártad Kelet-Európát. Miért? És merre jártál?

 

Korábban még nem jártam Európa ezen részén, és olyan helyen akartam lenni, ami új és idegen a számomra. El akartam tűnni, magamra húzni egy láthatatlanná tevő köpenyt, s úgy kóborolni, hogy senkivel se találkozzak, aki ismer. Először Horvátországba mentem (ott jöttek az első ötleteim a regényhez), aztán következett Románia, Szlovénia, Bosznia, Szerbia és igen, Magyarország is! Van egy jó barátom Budapesten, nála már többször jártam azóta. Gyönyörű város, tele történelemmel és művészettel. Szeretek csak úgy sétálgatni, figyelni az embereket és a lenyűgöző épületeket. Még két magyar szót is megtanultam. Az egyik az, hogy egészségedre! A másik csúnya szó, le sem írom inkább.

 

Közhely, hogy a nyugati világban az öregedés és a halál témája tabu. Úgyhogy bátor dolog volt tőled ilyesmikről írni. Miért tettél így?

 

Mert szükségem volt rá. Így tudtam feldolgozni, ami történt. Néha persze nehéz volt: sokat kellett olvasnom a gyászról és a halálról. Regények, emlékiratok, tudományos értekezések mindennek a pszichológiájáról, történelmi könyvek, újságcikkek – mindent elolvastam, amit csak találtam. Beszéltem mindenkivel és meghallgattam mindenkit, akinek volt mondanivalója a témával kapcsolatban. Azt próbáltam megérteni, hogy hogyan működik a bánat, a gyász. És kemény munka volt, sokszor sírtam is közben. Olvastam valamit mások élményeiről, vagy beleírtam valamit a regénybe, amit magam éltem át, és már ömlött is a könnyem. Az írás ezen része nehéz volt, de a gyász, illetve a regényírás egyébként is nehéz. És az, hogy ennyi érzést tettem bele, csak még fontosabbá és valóságosabbá tette számomra ezt az egészet, így tudtam végigcsinálni.

 

Szerintem a regényed nem egy önsegélyező könyv, nem mondja meg, hogy kéne megöregedni és meghalni, mégis úgy érzem, többet ad, mint sok olyasféle könyv. Pedig nem mondja azt az olvasó arcába, hogy "segíteni akarok neked". De megtehetted volna azt is, hogy egyszerűen leírod, ami veled történt. Miért írtál inkább regényt?

 

Az elején, azt hiszem, önvédelemből: túl bonyolultnak éreztem, hogy a saját szemszögemből  írjak, mert túl közel volt az élmény. Távolságot akartam tartani, hogy legyen időm tisztába jönni azzal, hogy mi is valójában ez az új helyzet, amibe kerültem. Utóbb pedig rájöttem, hogy ha be akarom mutatni, hogy a gyász, a bánat olyasmi, amit mindenki másként dolgoz fel, az nem fog menni, ha csak a saját nézőpontomat írom le. Szükségem volt tehát a képzelet és a több nézőpont adta szabadságra.

 

Szerinted hogy kellene hozzáállnunk nekünk, jövőbeli holtaknak, az öregedéshez, gyászhoz és halálhoz? Mit kellene tennünk, hogy őszinték legyünk magunkkal és a szeretteinkkel? Ahogy Agatha kérdezi a regényben: „Hogy öregedjen meg az ember, hogy ne legyen minden csak szomorúság?"

 

Ó, ez nagyon bonyolult kérdés! Én mindig próbáltam nyitott, hiteles és őszinte lenni a saját bánatommal kapcsolatban. Nem akarom rejtegetni. Ha rossz napom van, akkor is próbálok időt és teret adni magamnak, az érzéseimnek. Az olyan napok emlékeztetnek arra, hogy egykor létezett az anyukám, és ettől válnak fontossá számomra. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy társadalmi szinten hogyan hallgatjuk el a halált és a gyászt, s teszünk úgy, mintha nem is létezne. Ettől érezzük úgy sokan, hogy a gyász és bánat rendellenes állapot, ettől van rajtunk a nyomás, hogy "tovább lépjünk" és magunkba zárjuk mindezt. És ez egy fontos téma, mert ha elég sokáig élünk, mind megtapasztaljuk valamely hozzánk közelálló személy halálát, a gyászt, a bánatot. Ebben mind osztozunk. Akkor is, ha magát a gyászt máshogy éljük meg, és másként gondolkodunk a halálról. Nem hiszem, hogy ez alapján bárkit meg lehetne ítélni. Mind máshogy dolgozzuk fel mindezt, és türelemmel és megértéssel kell fordulnunk a többi emberhez. Van, aki egyszerűen nem hajlandó ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, és szerintem ez is teljesen rendben van. Mind csak megpróbáljuk valahogy túlélni az életet, ahogy erőnkből telik. S ha ez azt jelenti, hogy tagadásban élsz, és nem foglalkozol a történet végével – és közben nem bántasz vagy ítélsz el másokat –, akkor szerintem azzal sincs semmi gond.

 

Számomra a regényed egyúttal az élet ünneplése is. Hogy látod, mi az élet értelme?

 

Minél hosszabb ideje élek, annál kevésbé vagyok benne biztos, hogy van neki, a szó nagybetűs értelmében. Szerintem a lényeg az, hogy a tőlünk telhető legjobban éljük túl ezt az egészet, és abban hiszek, hogy a jóindulat (mások és magunk felé is) a kulcsa ennek. Kurt Vonnegut gyönyörűen összefoglalta ezt az Áldja meg az isten, Mr. Rosewater című regényében: „Helló, kicsikék! Üdvözöllek benneteket a Földön. Ez a Föld nyáron forró és télen hideg. Kerek, nedves és túlzsúfolt. Legfeljebb száz évetek lesz rajta, kicsikéim. Egyetlen szabály van, amit tudok, gyerekek: >>Az Isten verje meg, kedvesnek kell lennetek.<<” (Szilágyi Tibor fordítása). George Eliot is mond valami hasonlót, amit szeretek, és ami szerint igyekszem élni: „Miért élünk, ha nem azért, hogy minél könnyebbé tegyük egymás számára az életet?”

 

És szerinted mi jön a halál után?

 

Olyan korban élünk, amelyben, ha valamit nem tudunk, csak beütjük a Google-be, és máris ott a válasz, és amelyben az a közhiedelem, hogy a tudás hatalom, úgyhogy én szeretem, hogy vannak még olyan dolgok, amik zavarba ejtenek, amik még titokzatosak, amiket egyszerűen nem tudhatunk biztosra. Ezen dolgok egyike a halál. Szeretem, hogy ma, a tudományos racionalizmus korában is ki-ki azt gondol a halálról, amit akar. Nekem személy szerint tetszik az az elképzelés, hogy halálunk után bekerülünk a földbe, és ezáltal a természet részévé válunk. Jó arra gondolnom, hogy anyukám részévé vált annak a levegőnek, amit belélegzünk, annak a földnek, amit kézbe vehetünk, meg a fáknak és növényeknek, amik mind arra emlékeztetnek, hogy az élet az után is simán folytatódik majd, hogy mi emberek elhagyjuk ezt a helyet. Szeretem érezni a jelenlétét a természetben töltött csöndes pillanatokban.

 

Van egy halom ezoterikus irányzat, de említhetem akár a buddhizmust is, mely a megbocsátás fontosságáról beszél. Mit jelent számodra a megbocsátás?

 

Néha nagyon nehéz megbocsátani. De meg kell tennünk, ha élhető életet szeretnénk élni. Nekünk magunknak jobb, ha képesek vagyunk megbocsátani. Remélem, nem túl hatásvadász, ha Nelson Mandelát idézem, de kénytelen vagyok. Ő valami csodálatos, hihetetlen és fontos emberi lény volt, és tökéletesen beszélt a megbocsátásról: „A megbocsátás felszabadítja a lelket. Eltünteti a félelmet. Ezért olyan hatalmas fegyver.”

A regényemben is foglalkozom ezzel, Millie anyjának kapcsán, aki ott hagyja a kislányát egy bevásárlóközpontban, mert képtelen feldolgozni a férje elvesztését. Nagyon nehéz ezért megbocsátani Millie anyjának – magára hagyni egy gyereket annyira szörnyű dolog, különösen, ha az teszi, aki a világra hozta –, de szerintem fontos, hogy megpróbáljuk megérteni őt. Tudom, hogy ellentmondásos figura, mégsem hiszem, hogy Millie anyukája rossz ember volna: egyszerűen csak mélységesen maga alatt van. És az nem az ő hibája. Ilyen állapotban bármelyikünk hozhat rossz döntéseket. Ő például olyan állapotban van, hogy azt hiszi, Millie-nek jobb lesz nélküle. És talán így is van – csakhogy ezt más, finomabb és felelősségteljesebb módon is intézhette volna, méghozzá úgy, hogy segítséget kér. Papíron ez persze könnyűnek tűnik, de amikor az agyunk nem képes egészséges módon működni, úgy tűnhet, hogy képtelenek vagyunk segítséget kérni. Én is haragszom rá azért, amit csinált, de neki nem erre a fajta reakcióra van szüksége. Hanem részvétre és segítségre. Azt hiszem, Millie tudja ezt, és meg fog neki bocsátani, és az, hogy képes erre, meg fogja könnyíteni az életét. Másfelől Agatha, na, ő biztosan nem lesz képes soha megbocsátani Millie anyjának. És azt hiszem, Agathának ettől csak rosszabb lesz az élete.

 

Amellett, hogy mindazt, amiből a regényed született, sokan fájdalmas, rossz élménynek neveznék, nem tűnsz olyasvalakinek, aki folyton depressziós. Nekem legalábbis nagyon sok jót, mosolyt, napfényt is adott a könyved, és nagyon érdekelne, mi egyéb olyan élményed volt az életedben, amiknek köszönhetően ennyi empátiával tudtad megírni ezt a történetet?

 

Köszönöm szépen. Nekem valahogy mindig könnyen ment, hogy a dolgok jobbik oldalát lássam. Képtelenül boldog kölyök voltam, folyton mosolyogtam és nevettem. De amikor anyukám meghalt, úgy éreztem, ez az oldalam eltűnik. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is újra boldog legyek, úgy éreztem, eztán mélységes bánatban fogom leélni az életemet. Persze ez azóta megváltozott – ahogy már csak az érzések szoktak –, de azóta másként gondolkodok arról, hogy bizonyos érzelmeket pozitívnak, másokat pedig negatívnak tartunk. A bánatot most már az élet részeként kezelem, nem pedig olyasmiként, amit figyelmen kívül kell hagyni, vagy ami miatt szégyenkezni kell. Még az is lehet, hogy a bánat elfogadása tesz igazán reményteljes és optimista emberré. Az, hogy továbbra is sokat gondolok anyukámra, és észben tartom a halál tényét, segít a dolgokat helyes megvilágításba helyezni. Ahhoz képest, hogy megtapasztaltad, milyen vékony is a fátyol élet és halál között, már egyáltalán nem számít, ha mondjuk valaki bunkó módon előz meg az autópályán, vagy túl sok cukrot szór a kávédba. Így nézve minden pillanat és minden ember értékesnek látszik. De nem vagyok még tökéletes. Még mindig be tud rántani az élet zaja, ezt roppant nehéz elkerülni. De már sokkal könnyebben megy visszafogni magam.

 

Ez a hozzáállás segít abban, hogy fenntartsam a kapcsolatomat anyukámmal, hogy valami módon életben tartsam őt. Tudom, hogy sokan mondják, hogy a bánatot le kell zárni, túl kell lépni rajta, de szerintem nem. Abban hiszek, hogy fenntarthatom a gyászomat, s mégis élhetek értelmes, reményteli, optimista életet. És úgy szeretem az embereket. Szeretem nézni őket, próbálva megfejteni, hogy kifélék, és látni, hogy mennyire különbözőek, mégis mennyire hasonlóak vagyunk. Szeretek kávézókban írni, és hagyni, hogy hasson rám az emberek viselkedése. Figyelem őket, de nem kukkolva vagy bámészkodva, nem úgy, hogy sértő legyen a számukra. Nem akarom ellopni az életüket. Sokszor nem is annyira figyelem őket, mint inkább véletlenszerűen jönnek a benyomások. Valaki a közelemben félresöpri a haját az arcából, vagy ránéz valakire, vagy egy bizonyos módon jár, és valamiért ez az adott kép megragad bennem, és azonnal le kell írnom, mert úgy érzem, talán kifejez valamit.

 

Értem. De még így is elképesztőnek tartom, hogy egy ilyen fiatal hölgy ennyi empátiával tud írni az idős emberekről. Hogy lehetséges ez?

 

Az egyetlen megmaradt nagyszülőm ebben az évben halt meg. Jeannek hívták, anyukám anyukája volt, és kilencven évesen ment el. Nagyon közel álltunk egymáshoz, és borzasztóan hiányzik. Kilencven évesen persze már nem volt olyan, mint régebben, de amikor ránéztem és beszéltem hozzá, tudtam, hogy nincs is köztünk olyan nagy különbség. És hogy nem érez olyan nagyon máshogy, mint én. Neki is hiányzott az anyukája, néha ő is kisgyereknek érezte magát, akárcsak én. S mégis, ő kilencven volt, én meg harmincöt. Nem hiszem, hogy belül olyan nagyon sokat változunk a korral.

Idemásolom, mit írtam, mikor meghalt:

A nagyim, ez a csupa móka és szenvedély kicsi asszony meghalt múlt pénteken. Jean a neve. Felnőtt életének nagy részében minden este ½ 6-kor bedobott egy sherryt. Amikor a testvéreimmel és az unokatesómmal nála aludtunk, mielőtt ágyba zavart minket, mindig kivette a műfogsorát, és vicces arcokat vágott. Dőltünk a nevetéstől. Nála jobban senki és semmi nem nevettetett meg minket. Mókás rímeket gyártott, és amikor a szüleink nem figyeltek, kétdolláros érméket csempészett a kezünkbe. Ha eljött hozzánk látogatóba Bellbrae-be, úgy gurult végig az autójával a hosszú, kanyargós kocsifelhajtón, hogy folyamatosan nyomta a dudát, kalimpált és kurjongatott a szomszédoknak, hogy „Hahó, megjöttem!" Amikor aztán kijöttünk elé, hogy köszöntsük, elkapott minket, hozzánk hajolt és lenyomott a képünkre egy nagy cuppanós puszit. Mi persze színpadiasan sikítoztunk és vergődtünk, de valójában szerettük ezt is. Meg őt, ahogy volt. Később, mikor felnőttem, ő pedig megöregedett, észrevettem, hogy ugyanolyan a csuklója, mint az enyém. Ez ráébresztett, hogy akárhány év legyen is köztünk, egyáltalán nem különbözünk olyan nagyon. Megtanított rá, hogy szabad hangosan, felszabadultan nevetni, hogy lehetek gyönge és lehetek erős, és hogy lehet valakit úgy felnevelni, ahogy ő tette anyámmal. Kilencven éves volt. Ő volt az én nagyim. Az élet több volt, mint élet, ha vele voltál. Nehéz ma a szívem.

 

Olvastam néhány negatív véleményt a Goodreads-en a regényedről, és úgy tűnt, azok az olvasók nem igazán vették le, miről is szól. Szerinted miért van az, hogy egyesek imádják a könyvet, mások meg nem értik, mit lehet ezen szeretni?

 

Annyi ember van a világon, és annyi különféle tapasztalás, hogy képtelenség is volna, hogy bármihez ugyanúgy viszonyuljunk mindannyian. Az valami gyönyörű, amikor az emberek képesek összekapcsolódni valamiben. De ami igazán hihetetlen a könyvekben (meg a többi művészetben), az az, hogy megmutatják, milyen sok mindenben különbözünk egymástól, mi emberek.

 

Mi volt a legfurcsább, legaranyosabb, vagy más értelemben leg- reakció a regényedre?

 

A legjobb reakciók megtanítottak rá, hogy amikor fájdalmas és bizalmas részleteket árulsz el magadról, azzal teret és engedélyt adsz a többi emberi lénynek, hogy ugyanezt tegye az irányodba. Milyen szépséges lecke volt ez! Ettől úgy érzem, én sem vagyok egyedül. Múlt évben, az egyik dedikálásom alkalmával hallottam, ahogy a sorban várakozó, egymás számára is idegen emberek megosztották egymással a történeteiket a saját elhunyt szeretteikről. Imádtam. Egy másik alkalommal meg épp futni mentem az új lakásom közelében lévő erdős részen, és elhaladtam egy fiatal asszony és a gyermekei mellett, és utánam kiáltott, hogy „maga Brooke Davis?”. Ott izzadtam és lihegtem a tesómtól kölcsönzött heavy metalos kapucnis pulcsiban, és komolyan megfordult a fejemben, hogy azt válaszolom, „nem én”, és elszaladok onnan, de ehelyett visszafordultam, és azt mondtam, igen, én. Erre azt mondta, hogy az anyja néhány évvel ezelőtt halt meg, és nagyon nehezen tudott megbirkózni ezzel, ezért nagy segítség volt számára azt látni, hogy egy vele egykorú nő őszintén és nyíltan beszél a gyászról. Egy másik dedikáláson egy 80 éves nő zokogva mesélte, hogy nemrég halt meg az anyukája, aki 100 éves volt. Nem győzött bocsánatot kérni, mondván, nem kellene sírnia, hisz az édesanyja olyan szép kort élt meg. Ekkor tanultam meg, hogy nem számít, hány éves vagy, és hány éves az édesanyád, ő akkor is az anyukád marad. George Saunders amerikai író mondta, hogy számára a regényírás az önmaga és a többi ember közti határok tompításáról szól. És mikor írtam ezt a regényt, ahelyett, hogy kattantnak éreztem volna magam, aki folyton csak a halállal foglalkozik, pont arra jutottam, hogy valami módon enyhültek a köztem és a többi ember között lévő határok.

 

Sosem jártam még Ausztráliában, de a regényed alapján úgy tűnik, az átlagember jobbára ott is olyan, mint mondjuk Európában. Mi egyebet kellene még tudnunk az országról és lakóiról, ami nem közhely?

 

Ausztrália gyönyörű és bonyolult ország, ahol a legtöbb ember nyitott, jó kedélyű és nyugodt. A politikusaink mondjuk elég reménytelenek, de hát azok máshol is azok, nem igaz? Nagyon tudom ajánlani a napokig tartó vonatutakat, amik átszelik az egész kontinenst – csodás betekintést nyújtanak az ausztrál táj csöndes, szigorú szépségébe.

 

És mit gondolsz az Ausztráliával kapcsolatos közhelyekről?

 

Azt hiszem, a közhelyek okkal léteznek, minthogy gyakran igazak. De azt azért fontos látni, hogy valójában nincs olyan, hogy tipikus ausztrál ember vagy ausztrál módi. És mindig megdöbbent, hogy bárkit is érdekel, hogy mit csinálunk mi ott alul!

 

A regényben Karl megemlíti, hogy ha film készülne az életéről, az ő szerepét játszhatná Paul Newman, de aztán eszébe jut, hogy ő már sajnos nem él. Te kit szeretnél látni a könyvedből készült filmben? (Egyáltalán, szeretnéd, hogy legyen belőle film?)

 

Az ügynököm foglalkozik a filmes jogokkal, majd meglátjuk, jut-e bármire is. Ha lenne film, azt szeretném, ha csupa ausztrál színész játszana benne, és Ausztráliában is forgatnák. Ez minden, amit a kérdésről eddig gondoltam.

 

Mikor a regény végére értem, az egyik első gondolatom az volt, hogy ha írnék, ilyen könyvet szeretnék írni. Érdekelne, te mely könyveknél éreztél hasonlót.

 

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel; George Saunders: Tenth of December (December tizedike); Justin Torres: Mi, állatok; Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában; valamint Alice Munro és Janet Frame összes műve. Az ő írásaikban minden ott van egyszerre: humor, bánat, remény, béke, furcsaság, borzalmak. És szerintem az élet is pont ilyen, ezért is érzem magamhoz közel azokat az írásokat, amik ilyenek. Ja, és persze Roald Dahltól a Matilda, ami máig a legnagyobb kedvencem!

 

Olvastam, hogy kreatív írást tanítasz, illetve ugye könyvesboltban is dolgoztál. Mesélj ezekről, kérlek!

 

Mindig is írtam, és mindig is írni fogok, függetlenül attól, hogy megjelenik-e, amit írok. Feltételeztem, hogy nagyon sokáig nem fog megjelenni tőlem semmi (ha egyáltalán) – nagyon nehéz kiadatni bármit a jelen helyzetben, és ezt könyvesboltosként különösen jól látom. Annyi sok jó könyv van a világon, de gyakran nagyon sok időbe telik, mire eljutnak a megfelelő emberhez. Olyan életet akartam kialakítani magamnak, amiben akkor is boldog lehetek, és amire akkor is büszke lehetek, ha sosem jelenik meg egy könyvem sem, ezért dolgoztam Perth-ben egy gyönyörű könyvesboltban, aminek Beaufort Street Books a neve, valamint amikor otthon vagyok Victoria államban, a Torquay Books-ban. Emellett néha tanítok Perth-ben a Curtin Egyetemen. Mindig is elég kemény voltam magammal szemben, így különösen fontos volt számomra, hogy akkor is rendben legyen az életem, ha sosem érem el, amit annyira szeretnék – hogy megjelenjen egy könyvem.

 

A könyvipar (és különösen a független kiadóké) nagyon fontos számomra – sőt az egyik oka annak, hogy író vagyok. Könyvet írni nagyon elszigetelt tevékenység – annak is kell lennie –, így segít megőrizni az elmém épségét, hogy könyvesboltban dolgozom. Eléggé távol áll az írástól ahhoz, hogy kikapcsolódást jelentsen, de elég közel is áll hozzá, hogy részt vegyek abban, amit élvezek. Társas lény vagyok, szeretek beszélgetni és meghallgatni embereket, pláne, ha könyvekről van szó. És még mindig dolgozok könyvesboltban is, bár ebben az évben olyan sokat voltam úton, hogy egész évben összesen 8 órányit voltam a pultnál! Remélem, jövőre több időt töltök majd ott.

 

És készül már az új könyved?

 

Hogy őszinte legyek, most csak próbálom kiélvezni, ami épp történik velem. Soha többé nem fog megjelenni az Első Könyvem, úgyhogy megengedem magamnak, hogy kiélvezzem minden pillanatát, és nem hagyom magam azzal nyomasztani, hogy újra írnom kellene. Hallani már pletykákat a második regényemről, s ezek egyre sűrűsödnek majd, de addig is élvezem ezt a kis szünetet.

 

Hamarosan újra Budapestre látogatsz. Mire számítasz, mit tervezel?

 

Nagyon izgatott vagyok ám! Találkozom majd a kiadómmal, újra felvesszük a fonalat a magyar barátommal, és élvezni fogom, hogy újra abban a gyönyörű városban járok.

 

A könyvbemutató időpontja és helyszíne: 2015. október 28. 18 óra, Púder Bárszínház és Galéria (1092 Budapest, Ráday utca 8.)

 

https://twitter.com/thisisbrooked