Főkép

Nincs abban semmi különös, ha a „hangszere mestere” zenész folyamatosan kihívást keres. És játszótársakat. S adja magát, hogy kettesben álljanak a színpadra, ha talál a maga kérlelhetetlenségének szintjét megütő játszót. Lajkó Félix műfajok határain messze túl keresi így úgymond a kihívóit - ha két varázsló játszik egymás érzéseivel a színen, az óhatatlanul „két dudás helyezet” is - ; a hangszereik lehetőségeit feszegető játszótársakat, akikkel egészen új szinten töltheti meg a játék terét. Hogy csak két jellemzően különböző példát mondjak: Balázs Jánossal való egymásra figyelését – ahol a zongora és a hegedű kérdez, felel, fonódik, megszokott harmóniáink komoly, zenei határán; és az együtt-játékot az iráni Mohamed Reza Mortazavival, a tombak mesterével, aki ütőhangszerén a legfinomabb lassulásokban ugyanúgy hajlandó volt együtt-érezni Félix játékával, mint a legdurvább pörgésekben.

 

Jojo Mayer jelenleg New Yorkban él – írják az ismertetők; szerintem teljesen kizárólag a színpadon, a próbateremben, a stúdiókban, teljesen (akárcsak Lajkó Félix) csak a hangszere előtt. Van az elhivatottságnak az a megveszekedett szintje, amikor valaki bebizonyítja: a test és hangszer lehetőségtárában nincs kiüthetetlen, a gépre tervezett bármilyen sebességőrületből - amit még ritmusnak érzékel a fül - élőzene varázsolható, annak minden színével: a lehetőséggel, hogy előadásról előadásra a játék környezetétől megérintve spontán változzon. Ez (dob ide, ritmussal kísérő „funkció” oda) velejéig szólista-hozzáállás. Két őrületesen befelé figyelni képes hangszeres állt tehát egy színpadra, hogy ne kíméljenek bennünket.

 

Ha valamihez hasonlítanám, amit a színpadon látok akkor az indiai klasszikus zenék művelőinek produkciójához. Két erős, figyelmet egymástól is követelni hajlamos előadó a maga eszközeivel. Ugyanúgy nincs szükségük másra, csak a hallgatóságra. Ahogy a rágák előadóinál a húros hangszer: a szitár, a sarod mellett az ütőhangszer: a tabla teljes mértékig egyenértékű partner, ahogy a két zenész kényelmesen telíti a hallható tartományokat, úgy ad teljes hangzásérzetet itt az egy szál hegedű, a citera mellé a dob.  A két zenész viszonya egymáshoz is szinte hasonló: az egymásra figyelés, a játékos alázat pillanatait a verseny, a kíméletlen felelgetős oldhatatlanságai pöttyözik. Ahol valójában egyetlen nyertes van: mi, a közönség. Ha valamihez hasonlítanám, akkor oda nézek, abba a távoli, de legalább annyira zenei határvidékekig merészkedő invencióba.

 

Itt is megvan az egymás számára ismerhető, amiből a játék kiindul – ha nem is annyira szigorúan szabott, mint amennyire a rágák. De nincs úgy bemutatva, felvezetve – és szerkezetében is sokkal szabadabb. Az improvizatív elemek addig tartanak, amíg a két szólista bírja hanggal, ritmussal, ötlettel, fricskával, összemosolygással. Az este folyamán nem egyszer éreztem úgy, elejt a zene, mert én nem tudom füllel követni a két egymásra meredő őrült hangszeres beszélgetését – ez a kockázata az ekkora kérlelhetetlenségnek. De többször éreztem, hogy a szárnyára vesz, még ha képtelen volnék is elmesélni, valójában hova repített a balkán dallamívein, afrikai szavannán hengergőző ritmussal. De attól tartok, valójában ez a maradéktalan zene – amit aztán nem tudok megközelíteni, megidézni a szavakkal. Ettől, ezért szavakon túli…

 

Tapssal kikövetelt ráadásunkban aztán Jojo Mayer kézzelfoghatóvá tette, mi teszi a ritmusok emberévé – ahogy a cimbalom asztalától végigütött minden használható felületet a saját hangszeréig, épp ezt magyarázta el: minden a „saját hangszere”. A ritmus mindegy, milyen hordozón varázsol. Míg Lajkó Félix finom mozdulatokkal lehorgonyozta nekünk a muzsikát, hogy felszállhassunk rá. A zene a hangszerén az a húrokba rejtett kötöttség, amely a leginkább hasonlít a szabadságra – minden egyéb attrakció nélkül is. Remélem, akad még a fülem hallatára idejük egymásra.