Főkép

Ha egy zenekar úgy dönt, hogy szünetelteti működését, vagy éppen feloszlik, akkor érdemes ezt megtenni a sikereinek és pályájának csúcsán, nem akkor, amikor már leszállóágban vannak, és kissé saját maguk paródiájává válnak. A Disturbed az előbbi megoldást választotta, ugyanis amikor 2011 októberében bejelentették, hogy határozatlan időre felfüggesztik működésüket, az egyik legsikeresebb modern rock/metal zenekarnak számítottak. Előkelő helyek a slágerlistákon, nagysikerű lemezek, dalok, látogatott koncertek... Ezért is érte a közvéleményt meglepetésként a bejelentés.

 

A tagok kipróbálták magukat egyéb projektekben, azonban – ahogyan az általában lenni szokott ilyen esetekben – az énekes (David Draiman) elektro-rock próbálkozásán (Device) kívül sok vizet nem zavartak ezek az oldalhajtások, és igazság szerint a Device sem rengette meg alapjaiban a zenei világot. Így várható volt, hogy idővel visszatérnek majd a jól működő bandával. Ettől függetlenül – a szünet bejelentéséhez hasonlóan – a visszatérés ténye is váratlanul ért mindenkit. Nyáron lehetett hallani róla először, majd lassacskán kiderült, hogy a srácok már év eleje óta, szép csendben felvettek egy teljes, vadonatúj nagylemezt is Kevin Churko irányításával, amely nyár végén került a boltok polcaira.

 

Az elsőként kiadott kislemez dalt, a „Vengeful One”-t hallgatva nyugodtan lehetett konstatálni, hogy a csapat hozza a szokásos formáját, azonnal ható, dúdolható, nagyívű refrén, kemény körítéssel. Azonban a producer kiléte miatt tetten érhető mégiscsak némi változás, ugyanis Churko védjegyszerű mechanikus megszólalása (pl. Five Finger Death Punch, In Ths Moment, utóbbi Ozzy-lemezek, utolsó Papa Roach) jellemzi ezt az albumot is, amely szerintem nem igazán illik a Disturbed zeneiségéhez, ugyanis kissé művé vált emiatt a végeredmény. Valójában ezt a hangzást egyedül a 5FDP-nál tudom őszinte lelkesedéssel fogadni, mert ők a kezdetek óta így szólalnak meg, viszont a többi banda útközben váltott erre az irányvonalra.

 

 

 A lemezt intróként indító „Eye Of The Storm” után robban be a címadó tétel, amely az egyik legjobb a dalcsokorban. Sodró lendületű refrénje bitang erős, a csapat sikerére pedig kevés nagyobb bizonyíték van, minthogy elég gyorsan millió(k) fölé ment a videók látogatottsága a youtube-on.

 

 

Az „Open Your Eyes”-zal kissé visszarepítenek a csapat kezdeti, nu metalos énjéhez, a kimért, kemény alapokra Draiman olyan szívbemarkolóan tud énekelni, hogy mindenképpen kötelező kinyitni a szemünket, míg a „The Light” finomabb húrokat pengetve, némi samplerrel színesítve viszi tovább ezt a vonalat, már-már balladisztikusan. Az emelkedett hangulat rögvest tovaszáll a „What Are You Waiting For” gonosz kezdésével, refrénje pedig szinte már táncra is késztet. Hatalmas sláger, rockdiscokba vele azonnal!

 

 

Ekkorra talán már felfedezhették sokan, hogy Dan Donegan gitáros nem ereszti szabadjára annyira az ujjait, nem villant és szólózik akkorákat, mint az utóbbi néhány lemezen. Az electro „You’re Mine” nem rossz, de kicsit kisujjból kirázott, míg a „Who”-t a begyorsított második része menti meg. Viszont a „Save Our Last Goodbye” a lemez legjobbra számomra. Kicsit flörtölnek a progresszív világgal is benne, akkora refrénje van, hogy a fal adja a másikat, hatalmas szenvedéllyel átfűtve énekel Draiman, és a hangszeresek is nagyot zenélnek. Remélem, hogy klipesítik, mert nagyon szeretném, hogy minél többen megismerjék, és osszák a véleményem.

 

A „Fire It Up”-t kissé nehéz komolyan venni, ugyanis ez, a marihuánát éltető szám az énekes bevallása szerint is csak egy amolyan vicces, bulizós dal, ugyanis a dalszövegek túlnyomó részét Draiman nem feltétlenül tiszta tudattal vetette papírra.

 

 

A Simon & Garfunkel klasszikus „The Sound Of Silence” érdekességképpen elmegy, de sokat nem tudtak hozzátenni, úgyhogy létjogosultságát annyira nem érzem itt, inkább lehetett volna bónuszdal belőle valamelyik kiadáson. Szerencsére a kissé rapelősebb „Never Wrong” az egyik legjobb fajtából való, így nem tud gyökeret verni bennem az érdektelenség, ahogyan a „Who Taught You How To Hate” is egészen kellemes darab. Érdemes beszerezni a bővített kiadást is, ugyanis a középtempós „Tyrant”-tól kezdve, a gyorsabb „Legion Of Monsters”-en át a keménykötésűbb, és végre remek szólóval rendelkező „The Barve And The Bold”-ig egytől-egyig remek szerzemények, így megérik a ráköltött pénzt.

 

Ezzel a lemezzel olyat ért el a Disturbed, amely elég kevés csapatnak sikerült eddig (Metallica, Dave Matthews Band), vagyis sorozatban az ötödik lemezükkel is a Billboard összesített lemezeladási listájának élén kezdtek. Érdemes volt várni a banda visszatérését, mert hozták a tőlük megszokott szintet – ragadós refrének, szigorú hangszerelés, ugyanakkor mégis könnyedén fogyasztható zene. Kicsit ugyan haladtak a korral, és idomultak megszólalásban a jelen elvárásaihoz, de ez legyen a legnagyobb probléma velük kapcsolatban, és amúgy is, szokható a dolog egy-két hallgatás után. A lényeg, hogy a számok nagyon rendben vannak.

 

A zenekar tagjai:

David Draiman – ének, háttérvokál

Dan Donegan – szólógitár, ritmus gitár. billentyűs hanszerek, vokál

Mike Wengren – dob, ütős hangszerek

John Moyer – basszusgitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

01. The Eye of the Storm

02. Immortalized

03. The Vengeful One

04. Open Your Eyes

05. The Light

06. What Are You Waiting For

07. You`re Mine

08. Who

09. Save Our Last Goodbye

10. Fire It Up

11. The Sound of Silence (Simon & Garfunkel Cover)

12. Never Wrong

13. Who Taught You How to Hate

14. Tyrant (bónusz)

15. Legion of Monsters (bónusz)

16. The Brave and the Bold (bónusz)

 

Diszkográfia:

The Sickness (2000)

Believe (2002)

Ten Thousand Fists (2005)

Indestructible (2008)

Asylum (2010)

The Lost Children (B-oldalas, kiadatlan számok, feldolgozások) (2011)

Immortalized (2015)