Főkép

Csöngettek.
Egy ló állt az ajtó mögött
mély meghajlással üdvözöltem
ő a jobb lábával szalutált.

Ezüst hajó ringatott tovább.
Messze lehettem már házamtól
mikor hajnalban felébredtem.

Milyen földre vetődtem
kérdeztem bambán.
Miféle emberek élnek itt
kiürítették a tejespoharam
kenyeremet vaskampókkal az asztalhoz szögezték.

 

Meghökkentett és mélyen felkavart, amikor először hallottam az Opus Jazz Clubban Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert és zenésztársai előadásában Kassák áradó, olykor őrületig felhabzó szövegömléseit – a verseket, amelyeket nem hittem a szó klasszikus értelmében megzenésíthetőnek. Mondjuk nem is egy klasszikus értelemben vett zenetájat raktak a szövegek köré a készítők – egyfajta atonális, ritmikai önlebontásokkal díszes hangszőnyeget terítettek Keszég László versmondása, Veronika éneke alá, amely olykor a befogadás határait feszegette, de ezzel is Kassák Lajos szellemét idézte – a csak saját hangjára figyelő költőmonolit zuhogott ránk a köré feszített hangokból is, az előadás nem megidézett, hanem jelenvalóvá tett verset, szellemet, attitűdöt: egy teljes világlátás vízióját építette fel.

 

Most alkalmunk volt újra hallani az előadást, mintegy lemezbemutatóként – a MÜPA Üvegtermében. Azt kell mondjam, az alkotók szinte teljesen újragondolták az estet, a spontán kiömlő egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb; az egész est önmaga vált erős, nyomatékosító ismétléssé. Érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a Kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot. Az előadás rengeteget érlelődött – meghagyva a pillanat adta egymásra-reagálás lehetőségét az azt követelő vershelyeken egészében sokkal biztosabb lábakon állt, mint anno a klubban; sokkal tisztábban felrajzolódott a szövegek, a tartalmak által húzott ív attól, hogy követhetőbbé vált a forma. Benne lakik a teljes világlátás – nem kevésbé vízió, de sokkal kontúrosabb.

 

Úr ír

Kutya ugat

Kakas kukorékol

Annácska tedd le a kezeidet mert kinyitom az ablakot látod ő eljött és póznára tűzte a szemeit hogy könyörtelenül a vesénkbe láthasson

a kakas pedig aranyspirálisokat kukorékol

íme az asszonyok már hónuk alá pakolták a világot és kisétáltak a körutakra

mindez olyan mint a harangozók álma Rómából vagy még olyan se

szegény masamód lány elfelejtette hogy egyszer ő is csukott nadrágos angyalka volt

kutyák ellepték az udvart s némelyek a holdtányérba mártják orrukat

hidd el alig láthat valamit az ember önmagán kívül néha még gondolok a bátor csavargókra is akik énekelve

átvonulnak rajtam mint valami nyitott kapun

de azért mégiscsak legjobb lenne meghalni Annácska gyerekkoromból még eszemben maradt két halottas ló szép fekete bóbitákkal

A Linke Winzeilén nagyhasú koporsókon már errefelé nyargalásznak az asztalos inasok

képzeld el ismerőseink vízgyöngyöket nyomnának ki a szemeikből

s mi (akik mindig távol legeltünk egymástól) megmásíthatatlanul tudnánk

úr ír

s a házak építését nem lehet a tetővel kezdeni

 

Ahogy korábban írtam Kassákról: „szerteszaggatott, önmagát a papos komolysággal kifigurázó, a maga harmóniáit, mint a diót rendre feltörő jelenség; az ember, akivel a világ nem tudott mit kezdeni; az a dilettáns zseni, aki egykor egymaga vitte a kezéhez ragasztott, letehetetlen zászlót – valójában folyvást ellökve magától bárkit, aki átvehetett volna ebből a teherből.”  Néha mintha érteni vélném, mi izgatja ebből a világhoz állásból a vitathatatlanul kedvenc kortárs énekesnőmet. Érdekes, hogy pont Harcsa Veronika kapcsán merül fel ez a gondolat – Veronika folyvást játszótársakat keres és talál, Gyémánt Bálinttal közös duója, a Quartet, az alkalmi társakkal, zenekarokkal való olykor vad, olykor alázatos kalandozásai, a kapolcsi Udvar, amit visz, min-mind egy közösségbe jól illeszkedő, a többiekkel játszani hajlandó személyiség rajzát erősítik. Valahol mégis rokonnak érzem a világhoz állását irodalmunk egyik legmagányosabb, olykor a megszólíthatatlanságig pokróc dinoszauruszával. Valahol  ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel járják a maguk által kiszabott utat – maradéktalan hittel az elhivatottságukban.

 

Élmény volt látni, hogyan „vezényli le” az estet Veronika – s hogy egy kiállásnál Márkos Albert milyen rajtakapott kisdiákmosollyal kért elnézést, amiért két renitens ütemmel túllógott a csenden. A közös víziónak, amely a csellista számára nyilván itt is legalább annyira közös munka és együttgondolkodás eredménye, mint a WH, Shakespeare szonettjei esetében, ezúttal más a karmestere – Márkos Albert nagysága ennek jóízű mosollyal való elfogadásában mérhető szerintem a leginkább. Élmény volt látni, hogy hozta a maga színeit a játékba Benkő Róbert, pusztán azzal, ahogy (az egyik legérzékenyebb progresszív bőgősként) a többiekre reagál. Nem tudom elhallgatni a gyanút, hogy a helyénvalóan, jókor, jó helyen beérkező finom balkáni is az ő hozzátétele… Pándi Balázs dobjátéka továbbra is az a játékosan színes szabadság, ami volt – ő mindig boldogan tölti ki a többiek által neki juttatott teret, nem csak akkor van elemében, ha ő terítheti a ritmust a többiek játéka alá. Nem is beszélve róla, hogy a közbevetett, szolid színpadbontással együtt járó elektronikus közjátékuk Veronikával mennyire színezte át az előadás összképét – Kassák megérkezett a looper-korba…

 

Az élőben felvett hangminták visszajátszása alapozza Veronika koncertívbe illesztett szóló produkcióját is – az egykor a Lámpafény-albumon hallható Beszélgessünk sokadik variációja született meg a fülem hallatára az este, a felénekelt hang-ritmusok, énekelt perkusszió ágyába fektetett szöveg megint úgy lobogott fel, mint a vászonba harapó láng. Magányszövegek, önvigasztalások, hiábavaló keresések oldódásra képtelen szorongásait tárta elénk ének és zene – hogy aztán mégis játékba oldja. Nagy örömmel hallottam, mennyi színt kap Keszég László szövegi belső lüktetéseket lélegzettel mérő hangja, ha megkapja a teret, és hogyan követeli ki magának, kérlelhetetlenül, ha nem…

 

Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. Oktalanság a gyerekekre gondolni, akik higanykönnyeket sírnak és minduntalan be akarnak csapni bennünket.

Oktalanság. 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít, petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit is az ilyen életnek.

– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a feleségem.

– Mit akarok csinálni?!

– Mit akarsz csinálni?

– Álmos vagyok. Vesd meg a díványomat s ha nincs más dolgod gyere szépen mellém. Hiába nevetsz, nagyon el vagyok keseredve.

Muzsikák és fényességek szólnak belőlem.

Vegyétek le vállaimról az alvó embereket.

Kenyerem morzsáit összeszedem és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.

 

Remélem, elhangzik még élőben. Remélem, akad még játszóhely, közönség, figyelem ennek az egyedülálló (meggyőződésem: Kassák megítélésének szintjét megütően megosztó) produkciónak. Szeretném hallani, mit tesz hozzá az idő, a következő helyszín esetleges közege – de addig is szeretném hallani, hogy a frissen megjelent CD „rögzítettségébe” hogyan és mit komponáltak az alkotók. Mit hozhatok rajta újrahallgatható módon haza az élményből, amellyel Harcsa Veronika és játszótársai immár két alkalommal megajándékoztak…

 

Előadók:

Harcsa Veronika - ének

Keszég László - színművész
Márkos Albert - cselló
Benkő Róbert - nagybőgő
Pándi Balázs - dob