Szilágyi Zoltán: Acélgólem

Alapvetően nem kedvelem azokat a regényeket, amelyek a huszadik század valamelyik háborús időszakában játszódnak, azt pedig végképp nehezen viselem, ha a regényben leírtak még kapcsolódnak is a valós történésekhez – viszont ha a történetben van valami fantasy vagy misztikus elem, akkor minden probléma nélkül beveszi a gyomrom az adott műben szereplő eseményeket. Valahogy így voltam az Acélgólemmel is: a fülszöveg az első világháborút emlegeti, de továbbolvasva az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez a világ nem teljesen egyezik meg a történelemkönyvekben leírtakkal, úgyhogy már én sem ódzkodtam tőle annyira.

 

Dr. Cole, Anglia első számú kódfejtője, aki a bombázások következtében elveszíti a családját, az így átélt fájdalmat és bűntudatot képtelen feldolgozni, a mindennapjait egy katonai kórház zártosztályán tengeti. Egy napon azonban Bransford parancsnok és egy feltűnő megjelenésű közlegény látogatja meg a doktort, mert szükségük van rá egy titkos és különleges küldetés végrehajtásában. A kulcsszó, amely miatt Dr. Cole végül is elhagyja a kórház biztonságos menedékét: az Acélgólem. A kissé őrült kódfejtő és társai hamarosan a frontvonalon találják magukat, ahol az összecsapásokat kikerülve igyekeznek az Acélgólem nyomára bukkanni és megszerezni a gépezet felett az irányítást. Mi ez a szerkezet? Hogyan került az európai harcmezőkre? A háború melyik résztvevője készítette el? Ki birtokolja jelenleg és kinél lesz legközelebb? Megannyi érdekes kérdés...

 

Szilágyi Zoltán regénye – vagy inkább kisregénye – egy trilógia, a Káoszszív-sorozat első darabja, amelytől először kicsit tartottam, mert elég zűrös korszakban játszódnak az eseményei. Világháború, bombázás, veszteségek, elmegyógyintézet: nem éppen megnyugtató és léleksimogató alapok – főleg nem egy ifjúsági regény esetében. A választott módszer azonban bevált, az előidézett hatások működnek: a történet egyszerre komoly és komor, ugyanakkor érdekes, cselekményes, izgalmas és pont annyira misztikus, illetve titokzatos, amennyire az szükséges a figyelem folyamatos fenntartásához – fiatalok és felnőttek számára egyaránt.

 

Dr. Cole elmegyógyintézetbeli napjainak, gyógyszerektől ködös elméje szüleményeinek bemutatását, illetve az átélt veszteség leírását követően az események hihetetlen mértékben felgyorsulnak – egyik helyen és egyik jelenetben sem időzünk túl sokat, egyik konfliktust és helyzetet azonnal követi a másik, közben pedig puskaropogás, tankok zaja, jajkiáltások töltik meg a levegőt – és persze rengeteg gőz. Az eleinte még csak érdekesnek és mozgalmasnak induló, néhány ország kémhálózatának egymással való versengését és cselezéseit leíró elbeszélés egyszer csak átvált valami sokkal összetettebbe és misztikusabba – én pedig csodálkozó tekintettel figyeltem a váltást, illetve élveztem annak eseményeit. Ekkor értettem meg igazán, hogy a szerző valami sokkal különlegesebbet akar megmutatni ebben a történetben, sokkal érdekesebb világ húzódik meg a sorok mögött, mint amit az első néhány fejezetet olvasva bárki is feltételezne a műről – a választott irány pedig nagyon jó.

 

Hihetetlenül gyors, pörgős, ugyanakkor minden momentumában alaposan átgondolt és jól felépített ez a regény, amelynek csupán egyetlen problémája van: nagyon, de nagyon rövid. Az olvasó éppen csak belekóstol ebbe a világba, éppen csak megérti, hogy mi az Acélgólem, hogyan is működik, és már vége is – mondanom sem kell, hogy pont a legérdekesebb résznél. Úgy érzem, hogy sok mindent sokkal bővebben is ki lehetett volna fejteni, mint amilyen mértékben arra sor került, valamelyest veszített volna feszített tempójából a történet, de szerintem ez nem vált volna a kárára. Viszont felgyorsult világunkban, főleg a fiatalok körében – a kiadó tizenöt éves kortól ajánlja olvasásra a kötetet – a tempó az elsődleges: a célközönséget pedig biztosan maradéktalanul magával fogja ragadni ez a sallangoktól mentes, cselekményre összpontosító és sodró lendületű történet, amelynek a folytatásai legalább annyi izgalmat és titkot ígérnek, mint a felvezető kötet.