Főkép

Igazság szerint alaposan meglepett a szerző, mert ha rajtam múlik, akkor bizony ott fejeztem volna be a sorozatot, ahol az előző kötet véget ért. Jelesül hősünk (Fandorin) megházasodik, elveszi „élete” szerelmét, és élnek, ahogy tudnak. Megkötik a maguk kis kompromisszumát, miszerint boldogok, imádják egymást, de nem lesz gyerekük – és bizonyos dolgokba Fandorin nem szól bele, miként a feleség sem foglalkozik az ő titkos ügyleteivel. A „valóság” ellenben egészen másként alakul: eltelik három év, és hősünk, aki hatalmas kombinátor, aki képes a legnagyobb bűnügyek megoldására, nos, a jelek szerint alaposan mellényúlt és egy boldogtalan házasságban él. Ez akkora pofon neki – és szerintem egy kicsit az olvasóknak is –, hogy beletelt pár oldal, mire úgy nagyjából sikerült túltennem magam a dolgon. Ráadásul nem is igazán értem, hogy miért nem lép ki ebből a kapcsolatból, elvégre ő nem az az ember volt, aki csak úgy elfogadja kész tényként a fennálló helyzetet, mindig megpróbált egy olyan megoldást elérni, amely közelít az általa ideálisnak tartott állapothoz.

 

Ha mindez nem lenne elegendő – tetszik vagy nem – hősünk öregszik. Ami esetében nem azt jelenti, hogy kezd leépülni és fizikai-szellemi képességei hanyatlanak, hanem épp ellenkezőleg. Köszönhetően annak a fogadalomnak, amelyet még az ötvenedik születésnapján tett, miszerint minden évben megtanul két új dolgot: egy szellemit és egy fizikait. A fizikai alatt azt kell értenünk, hogy egy olyan sportot, önvédelmet, bármi egyéb aktív cselekvést igénylő készséget sajátít el, amelyet korábban nem ismert, és amitől a teste sokkal edzettebbé, fittebbé válik. És ugyanez vonatkozik a szellemire: vagy egy nyelv, vagy egy olyan tudomány, amely korábban ismeretlen volt előtte. Ennek köszönhetősen sokkal jobb állapotban van most, sokkal többre képes fizikálisan, mint korábban bármikor – de fura módon ez nem biztos, hogy előnyére válik.

 

Ennek köszönhetően ugyanis picit úgy éreztem, amikor azt mondja, hogy gyakorlatilag nincsenek korlátaim, ezzel a mozdulattal új korlátokat, még ha csak képletesen értve is, állított fel magának. Erre rögtön az első fejezetben bizonyságot ad, mert amikor berángatják egy nyomozásba, ami nem úgy alakul, ahogy ő előzetesen elképzelte, akkor bizony alaposan megsebződik az önérzete. Innentől kezdve gyakorlatilag az utolsó oldalig csak szaladunk az események után, kergetjük azt a terrorista forradalmárt, akinek egyetlen célja van: megdönteni a cári rendszert.

 

Ez a momentum nem újdonság, hiszen az előző kötetekben is számos példa volt ilyen tervekre, és eddig ugyebár mindig sikerült egyben tartani a recsegő-ropogó birodalmat. Ezúttal azonban a jelek szerint sokkal komolyabb a helyzet, ráadásul az 1914-es év tavaszának végét mutatják a naptárak. A történetről nem árulhatok el többet a meglepetések leleplezésének veszélye nélkül, így csak annyit mondhatok, mind fordulatokból, mind akcióból van bőven.

 

Amikor korábban azt írtam, hogy más a helyzet, mint például az 1905-ös forradalom idején, többek között arra gondoltam, hogy oroszhonban a feudalizmust bizonyos vidékeken felváltotta a kapitalizmus, aminek egyenes következménye az iparosodás és a nyersanyagok felértékelődése. Míg korábban, ha elvesztettek egy határvárost, ez nem rengette meg alapjaiban a birodalmat – történetünk idején azonban ez már nem így van, Baku például különösen fontos az olaj miatt, ami nélkül elsötétedik az egész ország, hiszen minden portán az itt kitermelt olajból kinyert kerozinnal világítanak (bár ez szerintem csak fordításbéli furcsaság, az angol kerosene gyakorlatilag egyenlő a magyar petróleummal, aminek a finomított verziója a repülőgépek üzemanyagaként használt kerozin). Ezért a köz nyugalma érdekében kiemelt fontosságú, hogy az olajvárosban semmi probléma ne legyen, a befektetőcégek zavartalanul működjenek, és a petróleum különböző módokon (vezeték, hajó, vonat) eljusson a felhasználókhoz.

 

Akunyin zsenije többek között abban nyilvánul meg, hogy a végletekig naturális módon ábrázolja a korabeli Bakut. Gyakorlatilag ha Engels annak idején ebben a városban vizsgálja a munkásosztály helyzetét, akkor legalább olyan torokszorító, ha ugyan nem elborzasztóbb történeteket látott volna, mint Manchester városában évtizedekkel korábban. A hihetetlen gazdagságú tulajdonosi negyedekkel szemben hihetetlen nyomorban, koszban, szennyben, mocsokban leledző munkásnegyedek állnak. Az itt élők az olajkitermelés miatt szennyezett környezetben, balesetveszélyes munkahelyeken, egészségre káros viszonyok között, kevés pénzért dolgoznak.

 

A helyenként Dantét idéző környezet mellett még Fandorin jellemének ábrázolása érdemel dicséretet. A majd hatvan éves nyomozó lelke még mindig képes nagyívű érzelemre, amit jól ellenpontoz mind a hivatalos szervekkel szembeni ellenérzése, mind pedig feleségének monológjaival kapcsolatos cinizmusa. Mindezeken felül megmaradt az a tulajdonsága, hogy minden helyzetben igyekszik jól cselekedni, a saját értékrendje szerint helyesen dönt. Jó lenne egy tanulmány, ami összehasonlítja a fiatalkori és a mostani mondatait, reflexeit… – kíváncsi vagyok, mennyire változott meg a személyisége.

 

Gyakorlatilag Akunyin semmit nem változtatott a korábban bevált dolgokon, ugyanolyan izgalmasan írja meg az akciókat, élvezetesek a leírások, képes visszaadni a korabeli Baku hangulatát, megspékelve egy kicsit a világpolitikával, kiegészítve a cári Oroszország belső viszonyaival, és persze a jól megalkotott, hús-vér karakterekkel (Maszát még mindig imádom).

 

Menet közben többször meglepett a szerző, és nem vagyok kibékülve a befejezéssel, amiről vétek lenne bármit elárulnom, tessék elolvasni – egy biztos, ilyen még nem volt. Ezt a könyvet a sorozat kedvelőin kívül mindenkinek olvasnia kell, aki szereti a történelmi regényeket, egy kis kaland beütéssel az egzotikumot, mert ebben nagyon nagy mester Akunyin. Bár vannak kétségeim a folytatást illetően, egy biztos, 2015-ben új kötet jelent meg oroszul (Планета Вода), ami a hírek szerint 1902-1912 között játszódik.