Amorphis: Under The Red Cloud (CD)

Kevés zenekar van, amelynek aktuális lemezét jobban szoktam várni, mint a finn folk/death/csoda metal Amorphis-ét. A zenekar harmadik korszaka tíz esztendeje kezdődött, amikor az elődeinél sokoldalúbb és karizmatikusabb Tomi Joutsen énekes ragadta magához a mikrofont (amelyet esetében joggal nézhetünk steampunk hajszárítónak), azóta pedig az Under The Red Cloud már a hatodik lemez Tomival (ha nem számoljuk a vele újra felvett dalokat rejtő Magic & Mayhemet).

 

Kissé furcsa – és örömteli – volt számomra, mikor az újrakezdést jelentő Eclipse korongon a tiszta hangok mellett ismét öblös hörgést hallottam. Mint kiderült, a sokoldalú, minden pillanatában érzelmektől duzzadó ének a legfőbb kulcseleme a megújult Amorphis zenéjének. A muzikális koncepció az első három újkorszakos albumon eléggé behatárolt, egyben sokrétű, jellegzetes és kiforrott dallam-, ritmus- és hangulatvilágú, gazdag hangszereléssel. Ennek dacára a csapat munkásságát távolabbról szemlélő zenehallgatónak szigorú kifejezéssel élve egysíkúnak tűnt a teljesítményük, de az Amorphis munkáiban alaposabban elmerülők a sajátos zenei világ újabb és újabb lenyűgöző egységeként tekintettek e korongokra.

 

A 2011-ben napvilágot látott The Beginning Of Times már erőteljesebb törekvéseket mutatott a kétkedések eloszlatására, a kialakult karakter árnyalására: merészebb, korlátait feszegető ének, vaskos, éjfekete és lágy, utaztató riffek, hullámzó billentyűsök, tördeltebb ritmusok. Az apró, finom, helyenként egészen parádés változtatások és azok páratlan érzékkel a meglévő elemek közé illesztése máig egyik legkedvesebb Amorphis anyagommá tette Väinämöinen mítoszának muzikális adaptációját. A szokásos kétéves periódus gyümölcseként 2013-ban érkezett a Circle, amelynek még energikusabb és némileg szélsőségesebb megszólalásában a legnagyobb érdem a Hypocrisy és a Pain frontembere, a Lindemann „társtettese” és legendás producer Peter Tägtgrené volt, aki további új dolgok kipróbálására biztatta a zenészeket a felvételekkor.

 

 

Ezek után meglepő volt, hogy a banda az idei album munkálataiba mást vont be: Jens Bogrent, olyan formációk kifogástalan hangzásának kovácsát, mint az Opeth, a Katatonia, Ihsahn vagy a Soilwork. Jens a felvételkor alaposan megdolgoztatta a brigádot, ezen felül már a dalszerzési szakaszban is részt vett, könyörtelenül bírálva a kérdéses részeket. Mindez egyértelműen jót tett a végeredménynek, még a csapatot is meglepte – így engem pláne –, mi mindent csalt elő Bogren elhivatottsága a hangszeresekből és Tomiból. A lemez egésze egyszerre sodró lendületű, agresszív és változatos tempójú, színes hangulatú, az öt lemez óta – másrészről a kezdetektől – tartó építkezésben megszokott dallamvilág a gitár-, a billentyűs és énektémákban egyaránt visszaköszön. Mindehhez párosulnak Esa és a másik Tomi az Amorphisban frissnek ható riffötletei, Jan dobolása pedig minden korábbinál sokoldalúbb, kifinomultabb és markánsabb. Joutsen lemezről lemezre fejlődik, ám 2011, 2013 és 2015 ugrásszerű előrelépéseket jelentett számára, míg Santeri és Niclas játéka ezúttal úgyszintén elragadó, de nem hoz komolyabb újdonságot.

 

A lemezt nyitó címadó különösebb meglepetést nem nyújt, egyszersmind egy tökéletes modern Amorphis nóta, tele fülbe simuló, jellegzetes melódiákkal, a megszokott dinamizmussal prezentált formában. A következő „The Four Wise Ones”-ra azonban már felszökik a szemöldök, és fülig ér a mosoly – az Amorphis vagy húsz éve nem írt ilyen pezsdítően gonosz riffet, a refrénben pedig Tomi hörgése az eddigi legkegyetlenebb oldalát villantja fel. Frenetikus! Rendhagyó középrész és súlyos lüktetés jellemzi még a dalt.

 

A „The Skull” az egyik legszínesebb szerzemény, a Tounela környéki időket idéző mintákkal, feszes tempóval, éteri dallamú, jól esően tipikus refrénnel. Számomra e tétel mellett a „Dark Path” a lemez másik legerősebb darabja, fordulatos témái, határfeszegető megoldásai, emelkedettsége és drámaisága miatt. További csúcspont a számos izgalmat rejtő, közel-keleti motívumokban bővelkedő „Enemy At The Gates”, sejtelmessége és rétegzett feszültsége révén, nem is beszélve az átvezetés nyújtotta élményekről. Valamennyi dalnak vannak kiemelkedő erősségei, beleérve a két népszerűsítő tételt, a szintén a keleti kultúra felé kacsintó „Death Of A King”-et és az Am Universum utánérzést hozó „Sacrifice”-t. Talán nincs is olyan pillanat, ami miatt fintorogni lehet.

 

 

Legnagyobb sajnálatomra a zenekar és a legkiválóbb illusztrátorok egyike, Travis Smith (lásd még: Opeth, Riverside, Katatonia) útjai a Circle előtt elváltak. A ’Red Cloud borítóját megint más, Valnoir készítette – véleményem szerint ez a legsikerültebb alkotása.

 

Korábban úgy tűnt, az Amorphis megelégszik azzal, hogy a saját maga által kreált eszközkészlettel készít nagyszerű lemezeket, az utóbbi három nekifutás pedig azt mutatja, továbbra is képesek a fejlődésre, saját karakterük maximális megtartásával. Ismét mestermű született az Under The Red Cloud képében, amelyet remélem, a megszokott ütemben, 2017-ben követ egy újabb bátor, izgalmas, letaglózó dalcsokor, esetleg kicsivel több extrémitással, akár néhány blastbeattel, jazzes témákkal – kipróbálhatnák, tuti működne.

 

Az együttes tagjai:

Esa Holopainen – gitár

Tomi Joutsen – ének

Tomi Koivusaari – gitár

Santeri Kallio – billentyűsök

Niclas Etelävuori- basszusgitár

Jan Rechberger – dobok

 

A lemezen található dalok listája:

1. Under The Red Cloud

2. The Four Wise Ones

3. Bad Blood

4. The Skull

5. Death Of A King

6. Sacrifice

7. Dark Path

8. Enemy At The Gates

9. Tree Of Ages

10. White Night

 

Diszkográfia:

The Karelian Isthmus (1992)

Tales From The Tousand Lakes (1994)

Elegy (1996)

Tounela (1999)

Am Universum (2001)

Far From The Sun (2003)

Eclipse (2006)

Silent Waters (2007)

Skyforger (2009)

Magic & Mayhem – Tales from the Early Years (2010)

Forging The Land Of Tousand Lakes (DVD) (2010)

The Beginning Of Times (2011)

Circle (2013)

Under The Red Cloud (2015)

 

Válogatások:

Story – 10th Anniversary (2000)

Chapters (2003)