Főkép

Fura érzés volt úgy olvasni a könyvet, hogy az abban leírt események egy részét korábban már megismertem a magyar nyelvű képregényből, hiszen ott is nagyjából itt tart a történet. Úgy vélem, sokat elmond Joe Bonansinga írói kvalitásáról, ha ennek ellenére a regény cseppet sem volt unalmas, tudott újat, vagy egyszerűen csak annyi pluszt adni, amiért érdemes volt kézbe venni. Ez részben annak köszönhető, hogy új narrátorunk van, aki valójában nem új, hanem a korábbiakhoz képest egyszerűen több idő jut neki, Lillynek, így főként az ő szemén keresztül ismerjük meg azokat az eseményeket, amelyek a börtönlakó túlélők távozása után kezdődtek a kisvárosban.

 

Dramaturgiailag remek húzásnak bizonyult a kormányzó életben tartása, de ha a zombik egyszercsak elárasztják a földet, és összefutunk egy olyan eszelős diktátorral, mint Philip Blake, egy pillanatig se habozzunk, ne érjük be a módszeres kínzással, azonnal öljük meg. A halálközeli állapotban történő hátrahagyás ugyanis nem helyénvaló megoldás, mert egyesek hihetetlen élni akarással rendelkeznek, és mindig akadhatnak jó szándékú segítők, akik képesek bárkit visszarángatni a halál torkából. Az pedig ránk nézve felettébb gyászos következményekkel jár, ha egy megnyomorított, bosszúra éhes elvetemült pszichopata ered a nyomunkba – akinek ráadásul egy egész város engedelmeskedik.

 

Az előző kötetek után egy pillanatig sem csodálkozom, hogy a kormányzó kénye-kedve szerint formálja beszédeiben a tényeket (ebből a szempontból igazi politikus), így pár mondat után már nem ő az elvetemült gazember, aki terrorizálja és modernizált arénájába zárja a gyanútlan vándorokat, hanem épp ellenkezőleg, ő a gyanútlan áldozat, akivel csúful elbántak, és ezért jogos bosszút kíván. Azért van abban valami bámulatos – minden viszolygásom ellenére –, ahogyan újra meg újra képes habozó, bizonytalan „követőit” rávenni arra, ami egyébként hatalmas őrültség. Arra gondolok, hogy mivel a hadiüzemek nem működnek, mind a fegyverek, mind a hozzájuk tartozó lőszerek száma véges, ráadásul hasonló a helyzet az üzemanyaggal, valamint a működőképes járművekkel, nem tűnik értelmes döntésnek a rendelkezésre álló eszközök felesleges (értékelhető eredmény nélküli) felhasználása. S nem utolsó sorban az emberiség létszáma olyannyira lecsökkent, hogy alapos indok nélkül egymást pusztítani – nos erre tényleg csak egy őrült, vagy egy nagyon primitív ember képes.

 

Olvasóként nincs más dolgunk, mint hátradőlve kapaszkodni, miközben a bosszúhadjárat előre eltervezett és menet közben felbukkanó váratlan eseményeit figyeljük, s persze drukkolnunk hőseinkért. Mondjuk véres horrorsorozatról lévén szó, a boldog végkifejletből meglehetősen nagy hiány van errefelé.