Főkép

Lana Del Rey nagy utat tett meg az első, Born to Die című bemutatkozó albuma óta, de mindezt úgy, hogy tulajdonképpen el se mozdult arról az álmos kaliforniai tengerpartról, ahonnan a „Video Games” első hangjai megszólaltak. A kezdetben csak egyszerű zeneipari terméknek tartott Lizzy Grantnek sikerült az, ami a kortárs popzenében keveseknek: képes volt felépíteni egy különös, szomorú szemű lányokkal és elátkozott szerelmesekkel teli mitológiát a személye köré, amiről a harmadik lemez környékére lassan már el is hisszük, hogy nem csak póz, hanem maga Lana Del Rey. A Honeymoon ráadásul még közvetlenebb folytatása a Born to Die-nak, mint a tavalyi Ultraviolence volt. A bágyadt hatvanas évek-inspirálta pasztellvonósok mellé visszatértek ugyanis az elsőlemezes triphop-ütemek, amiket ezúttal olyan mesterien sikerült a zenébe illeszteni, hogy a dalok semmit nem vesztenek időtlenségükből. Elég, ha csak az első single-ként kikerült „High By the Beach”-et vesszük, ami legalább akkora részben kortárs popdal, mint amekkorában egy múltból visszacsengő hangfoszlány, amit egy tragikus sorsú bálkirálynőről írt a szomszéd srác a tavaszi szünetben.

 

A zenei szövetben érezhetően minden elem az atmoszféra megteremtésén dolgozik: az időnként szomorúan felsíró szaxofon, a levegős, suttogás-szerű vokál, a filmes jelleget erősítő szimfonikusok. Ezeknek a segítségével képes a Honeymoon külön világot kialakítani magának: bármilyen helyzetben kezdjük is el hallgatni, azonnal ott találjuk magunkat Baz Luhrmann csillogóan, dekadensen szép, de sorsszerűen szomorú Nagy Gatsbyjében. Bár a legtöbb esetben nagyon kevés választja csak el a dallamokat a sziruposságtól, Lana annyira jó ízléssel egyensúlyoz az émelyítő és az andalító között, hogy sosem lesz túl tömény a végeredmény. A ’60-as évek Fellini-hősnői óta szerintem senki nem tudta olyan édesbúsan kiejteni azt, hogy „Ciao Amore” (meg azt, hogy „Cacciatore”, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy csirkepörkölt), mint Lizzy a „Salvatore” című tételben. A szöveg önmagában bárgyú zagyvaságnak tűnhet, de zenei kontextusban az ember szíve belesajdul az olyan sorokba, mint „Calling out my name, in the summer rain, ciao amore”.

 

 

Persze a nosztalgia nyilvánvalóan nagyon fontos és alapvető összetevője a Honeymoonnak. Ha valaki nem fogékony a hangulatzenékre, akkor könnyen lehet, hogy terjengősnek és patetikusnak fogja tartani a lemezt a fogós dallamok és kimunkált hangszerelés ellenére (vagy éppen azért). Azt azonban, ízléstől függetlenül, nem lehet tagadni, hogy az album az elejétől a végéig fenntartja a figyelmet, a legkevésbé sem fárad ki, nem ismétli önmagát és minőségileg is borzasztóan konzisztens. Még a Nina Simone feldolgozás is úgy illeszkedik bele a zenei folyamba, hogy fel se tűnik, hogy nem eredeti szerzeményről van szó. A „Don`t Let Me Be Misunderstood” ráadásul egyfajta ars poeticaként is felfogható, hiszen Lizzy a Honeymoonnal tényleg végérvényesen bebizonyította a fanyalgóknak, hogy sokkal több egynyári hóbortnál: egyénisége, saját hangja van, ami elég erős ahhoz, hogy elkészítse 2015 egyik legjobb lemezét.

 

 

Aminek amúgy a megjelenését is tökéletesen időzítették; pont ez az őszbe hajló indián nyár hozza magával azokat az érzéseket, amik Lana Del Rey művészetének az alapját is képezik: az elmúlt (nyári) boldogság utáni vágyódást és a régi fényképekből áradó polaroid-szomorúságot. Azt, hogy a Honeymoon mennyire válik majd a tumblr-generáció Mezzanine-jává, csak az utókor fogja tudni megmondani, de abban biztos vagyok, hogy a „Music To Watch Boys To” és az „Art Deco” soraira sok szív fog még idén is megszakadni. És egyelőre ennyi elég. Ciao amore. Ciao.

 

A zenekar tagjai:

Lana Del Rey – ének, mellotron

Rick Nowels – gitár, szintetizátorok, rézfúvósok

Kieron Menzies – dobok, basszusgitár, elektronika

Patrick Warren – vonósok, fafúvósok, szintetizátorok, elektronika

Curt Bisquera – élő dobok

Brian Griffin – dobok

Leon Michels – fafúvósok, szintetizátorok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Honeymoon

2. Music To Watch Boys To

3. Terrence Loves You

4. God Knows I Tried

5. High By The Beach

6. Freak

7. Art Deco

8. Burnt Norton (Interlude)

9. Religion

10. Salvatore

11. The Blackest Day

12. 24

13. Swan Song

14. Don`t Let Me Be Misunderstood

 

Diszkográfia:

Lana Del Ray (2010)

Born to Die (2012)

Ultraviolence (2014)

Honeymoon (2015)