Főkép

Jussi Adler-Olsen neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, hiszen évek óta rendszeresen jelennek meg a Q-ügyosztály eseteit bemutató regényei. A Hajtóvadászat már az ötödik, ennyi idő pedig éppen elegendő volt a szerző számára, hogy ne csupán a dán társadalomról adjon átfogó képet, hanem az ottani rendőrség működését, s azon belül a Carl Morck vezette csapat belső viszonyait is alaposabban megismerjük. Ami azért is lényeges, mert skandináv krimi lévén a főszereplő magánélete, személyes háttere legalább annyira fontos, és ezért legalább akkora hangsúlyt kap, mint a tulajdonképpeni nyomozás. Márpedig Carl körül mindig történik valami.

 

Egyrészt bimbózó, egyre inkább szerelemnek tűnő kapcsolata a pszichológiai kezelése során megismert Monával egy nap váratlan irányt vesz, közben nyűgként ott van az előző felesége is, akivel olyan egyezséget kötött, amelynek megterhelő mivoltával talán még ő sem számolt igazán. Másrészt, ha mindez nem lenne elegendő, a főnöke is nyugdíjba megy, az utódja pedig egészen másként áll Carl pincebeli birodalmához: sokallja a költségvetésüket, kevesli az elvégzett munkát, és ami a legdühítőbb, a saját emberét delegálja a csoportba, aki persze nemcsak szemérmetlen flörtölésbe kezd Rose-zal, hanem több ízben megkérdőjelezi Carl döntéseit is.

 

Ha csak ennyit tudnánk a főszereplőről, már-már együtt éreznénk vele, hiszen szegénnyel mennyi minden rossz történik, de én most úgy érzem, hogy Carl valójában egy kiállhatatlan alak, akivel kínszenvedés lehet a közös munkavégzés, és nemcsak azért, mert öntörvényű és a saját ötleteit tévedhetetlennek tartja, hanem mert akkor is járatja a száját, amikor inkább hallgatnia kellene.

 

Persze azért a rossz dolgok mellett érkeznek optimizmusra okot adó hírek is, mint például az, hogy A 64-es betegnaplóban is megemlített egykori kollégája, aki évekkel korábban, egy nyomozás során lebénult, és akit lelkifurdalástól vezetve magához vett, köszönhetően a házba nemrégiben beköltözött masszőrnek, mintha kezdené visszanyerni – egyelőre ugyan csak korlátozott mértékben – a teste feletti uralmat: megmozdul az ujja, újra érzi a fájdalmat, amik persze csak apróságok de figyelembe véve a korábbi hónapok mozdulatlanságát, bizakodásra adnak okot.

 

A magánélet valósághű ábrázolása, illetve Carl bemutatásának alapossága miatt úgy vélem, a szerző többet tett le az asztalra egyszerű kriminél – szerintem a lélekrajz, a személyi dráma még a krimiszál nélkül is megállná a helyét, de persze azért ne kisebbítsük a nyomozás szerepét sem, elvégre az is bőségesen tartalmaz meglepetéseket, még ha a cím nagyjából be is határolja, mire számíthatunk. Egyes vélekedések szerint a cselekmény egy kicsit csapongó, sok az apró információmorzsa, amikkel most még nem feltétlenül tudunk mit kezdeni, de az én véleményem szerint a több szálon futó cselekmény tudatosan választott írói eszköz, a töredékes információk pedig a sorozat végén fogják kitenni a kerek egészet. Addig viszont türelmesnek kell lennünk, és az éppen aktuális eseményekre koncentrálni, ami ezúttal a 15 éves Marco utáni hajtóvadászat, aminek köszönhetően újabb adalékokat kapunk a dán társadalomról, a bevándorlókról és úgy általában a segélyezésről, ilyen tekintetben pedig kicsit más, mint a korábbi ügyek, de az egyre plasztikusabbá váló szereplők és a dramaturgia remek íve mellett talán éppen ez tetszett benne. Meg persze Assad tevés idézetei, amik ismét képesek voltak mosolyt csalni az arcomra.