Főkép

A Rammstein énekesének, Till Lindemannak az első szólólemezével kapcsolatban nem is az a legnehezebb, hogy eldöntsem, jó-e vagy sem (spoiler: nagyon jó), hanem, hogy kitaláljam, hogyan írjak róla a jó ízlés határain belül maradva (spoiler: felesleges próbálkozás). Mert a jó Lindemann azon kívül, hogy most jóval érthetőbb formában (értsd: német helyett angolul) közli magvas gondolatait, még jobban el is engedte magát szövegileg, mint az anyabandában. Van itt minden: szex, abortusz, fétisek, aberrációk, de mindez annyira viccesen tálalva, hogy az ember nem tudja nem kihallani az iróniát a sorok közül (vagyis aki nem tudja, annak nem is való a lemez). Kicsit olyan érzés, mintha két óvodás szabadult volna el a stúdióban, és végre a felnőttek felügyelete nélkül vehették volna fel a pisi-kuki-puki triumvirátusában fogant dalaikat.

 

Till mondókaszerű szövegei és elképesztően vicces akcentusa amúgy is eléggé megnehezíti a dalok komolyan vételét, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne bennük tartalom. Lindemann ugyanis nagyon ért ahhoz, hogyan töltse meg plusz jelentéssel a szövegeket (ezt a Rammsteinban már rég tökélyre fejlesztette) azok számára, akik túl tudnak lépni azon, hogy például a „Fat” című számban történetesen arról énekel, mennyire szereti kövér nőkkel (vagy férfiakkal) csinálni. A kevésbé polkorrekt dalok csoportjába tartozik még „Fat”-en kívül a „LadyBoy” és a „Golden Shower”, de tulajdonképpen tényleg az egész lemezre elmondható, hogy a gyenge szívűek inkább ne ezzel indítsák a napjukat. Pedig amúgy a zene (is) kiváló. Alapvetően ugyanazt az indusztriális-szimfonikus vonalat viszi, mint a Rammstein és a PAIN, ami az itt minden hangszeren közreműködő Peter Tägtgren saját projektje (a Hypocrisyn kívül ugye). Ráadásul egy-két gyengébb daltól eltekintve mindegyik tétel igazi sláger: dallamos, fogós és monumentális. Persze Till nem énekli le a csillagokat egyikben se, de a stílusa (szerintem) még mindig annyira szuggesztív és egyedi, hogy nem hiányzik sem az újítás, sem a vokális bűvészkedés.

 

Tägtgren a Skills In Pills megjelenése előtt azt nyilatkozta, hogy a lemez egy igazi „buli-album”, ami alapvetően szórakoztatni akar, és szerintem ezt a célját nem csak, hogy eléri, de bőven túl is szárnyalja. Egy-két helyen ugyanis azon kívül, hogy csak simán a középső ujját mutatná a kispolgári prüdériának, még görbe tükröt is tart a kiüresedést ál-erkölcsökkel elkendőzni próbáló képmutatásnak (érted, hát, Hypocrisy, lolka). Nem azt mondom, hogy Mária országában holnaptól mindenkinek a Skills In Pills-zel kéne kelnie és feküdnie, de az biztos nem tenne rosszat, ha az önirónia csodás felszabadító erejét páran megtapasztalhatnák, akár Till Lindemann szólólemezének segítségével.

 

(Beteszem a „Praise Abort” klipjét, de figyelmeztetek mindenkit, hogy pont olyan, mint a dal címe. Még olyanabb.)

 

 

A zenekar tagjai:

Till Lindemann – ének

Peter Tägtgren – minden hangszer, nagyzenekari hangszerelés

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Skills In Pills

2. Ladyboy

3. Fat

4. Fish On

5. Children of the Sun

6. Home Sweet Home

7. Cowboy

8. Golden Shower

9. Yukon

10. Praise Abort

 

Diszkográfia:

Skills In Pills (2015)