Kurt Vonnegut: Börleszk, avagy nincs többé magány

Posztapokaliptikus utópia. Akár ezzel az első blikkre paradoxonnak tűnő szókapcsolattal is meghatározhatnánk Kurt Vonnegut nyolcadikként megjelent regényének műfaját. De az önellentmondásosság csupán látszólagos, hiszen a két elem között nincs oksági kapcsolat. A világvége, pontosabban a korábban érvényes geofizikai törvények és a nyugati/amerikai civilizáció összeomlása a főhős egy igazságosabb, de legalábbis annak tűnő társadalom megteremtésére tett, viszonylag sikeres erőfeszítéseitől teljességgel függetlenül megy végbe. Ráadásul a történet nem is igazán erről szól. Vagyis nem úgy, ahogyan más íróknál szokás. Bizonyos fokig ugyanazzal az írói trükkel találkozhatunk itt is, mint „A nagy űrbaszás” című novellában, ahol a cím és a téma, amelyre a sokkoló megjelölés utal, eltereli az olvasó figyelmét a mögöttes, ámde sokkal fontosabb mondanivalóról.

De erről pár sorral később.

A Börleszk odahaza, az USA-ban nem aratott sikert a kritikusok körében. Nálunk, 1981-es első megjelenésekor, leginkább Vonnegut sci-fijeinek számát növelte, különösebb felháborodást nem keltett. Ennek az oka lehetett az is, hogy az Európa Könyvkiadó jelentette meg Borbás Mária kitűnő fordításában, és ez egyfajta garanciát jelentett a minőségre, de az is elképzelhető, hogy az emberek nem igazán figyeltek oda rá, és nem értették meg a lényeget. A regény ugyanis, jóllehet látszólag a mesterséges nagycsaládok alkotmányos intézményesítéséről, egyfajta atavisztikus, ezzel együtt modernizált ősközösségi társadalom dicséretéről szól – itt a néprajzkutató, a kulturális antropológus szólal meg a regény szavain keresztül –, mégiscsak két testvér szellemi és testi egyesüléséről szól, aminek következtében zseniális gondolataik megszületnek. És amit a nagy amerikai egyetemek irodalmárai sokáig nem mertek még sejtetni sem, hiába vonták le a helyes következtetéseket, azt a Helikon-féle kiadás utószavában Szántó György Tibor kereken kimondja, azaz leírja: a Börleszk a vérfertőzés, a testvérszerelem tabuját döngeti. Ez pedig még szekuláris társadalmakban sem igazán megengedhető.

Az utószó emellett számtalan vonneguti megoldásra rámutat, és mélyebb megértéshez juttatja el a kitartó olvasót. Megdöbbentő, szerteágazóságában mennyire egységesnek mutatkozik Vonnegut életműve, milyen szövegközi kapcsolódásokat találhatunk nemcsak a nagy, közkedvelt regényekkel, hanem a posztumusz megjelent, de a pálya korai szakaszában született némelyik novellával is. Igen, kritikailag és minden más szempontból is sokkal teljesebb a képünk Vonnegut művészetéről, mint a Börleszk amerikai első kiadásának, vagy az öt évvel később magyarra áttett szövegnek a megjelenésekor.

De a nagyobb rálátás nyújtotta bővebb értelmezés és a bőséges kritikai irodalom az interpretációs hűség szempontjából sem figyelmen kívül hagyható. Ezért volt szükség a mindezen tudással felfegyverzett, újbóli gondozásra, a fordítás javítgatására, Szántó György Tibor találó kifejezésével élve: „áthangszerelésére”. Ennek legfeltűnőbb példája az amolyan orgonapontként funkcionáló Hejhó kifejezés a Hehe helyett, ami a bugyután tréfás összenevetést a minden nehézség ellenére semmit soha fel nem adó kisember – valaha régen a tengerészek, később Walt Disney Hófehérkéjének törpéi – mondogattak. Alapos szövegösszevetéssel persze további helyettesítéseket is lehet találni, a lényeg mégis minden esetben ugyanaz: a mai tudásunkkal az eredetihez jóval közelebb álló szöveget igyekezett közreadni a kiadó.

Az életműsorozatba márpedig ez való. Másképp fogalmazva, ha bárkinek meglenne bármelyik korábbi kiadás – az európásnak különösen komoly érzelmi értéke lehet a kissé rendszerbomlasztó mellékzöngék miatt –, ezt is feltétlenül érdemes beszerezni mellé. Ennek a kötetnek köszönhetően sokkal teljesebb a kép, és ugyan nem kellett brutális beavatkozás, vagyis nem volt értelme újrafordítani a szöveget, mégis mást kapunk. Mint amikor egy nagy karmester vagy előadó évtizedek múltán ismét elővesz egy darabot, és a korral együtt járó tapasztalat az egykori friss értelmezéssel és élménnyel összevetve érettebbnek mutatja az új interpretációt.