Főkép

Egy különleges párosítást láthattak, hallhattak az érdeklődők ezen a hűvös, kora őszi estén az A38 állóhajó gyomrában. A Slayer „istenített, iskolateremtő” ex-dobosa, Dave Lombardo közel 20 éve alapított triójával, a Philmmel érkezett Budapestre, a bemelegítő szerep pedig az 1999 óta működő, esztergomi Watch My Dyingnak jutott.

 

Visszagondolva nem is értem, hogy mulaszthattam el eddig megnézni élőben a WMD-t. Mindig is valahogy kicsit bizarrnak tartottam a zenéjüket, ezért nem közelítettem hozzájuk komolyabban. Az évek során hallott dalfoszlányokból eddig az jött le számomra, hogy erősen black metal hangulatú, crust, ipari jelleggel felvértezett agymenést művel a csapat, ami nekem már – többszöri próbálkozás után is – sok. Most azonban végre ott voltam a koncertjükön, és meggyőződtem róla, hogy zömében homályba vesző emlékeim tévesek; határozottan jó élménnyel gazdagodtam.

 

Ami a WMD zenei világát illeti, a frontember Veres Gábor „Gaobr” hangját leszámítva nem sok fekete fémet rejt; sokkal inkább a Meshuggah műhelyében fogant „matek” metal és a direktebb, karcos, modern metal jelenti stílusuk két fő pólusát, jó adag ipari, ambientes aláfestéssel megtámogatva. A dalokat mindkét esetben a középtempó jellemzi. Gaobr károgásba torzuló üvöltése mellett Bori Sándor nyolchúros, brutálisan horzsoló gitárhangzása és szaggatott játéka adja a technikásabb dalok alapját, míg a dinamikusabb, hangulatában oldottabb – de még mindig igen borongós – tételekben a feszes dob, Eszenyi Imre jóvoltából a kellemes basszus, és a zenekarvezető olykor meglepően dallamos éneke a főszereplő.

 

A kvartett (amely a Szabó Viktor gitáros nélküli felállást jelenti) – pontosan kezdett, és az egyórás játékidő alatt bebizonyította: továbbra is kitartóan haladnak a maguk rögös útján. Az utolsó, végső soron ráadásként érkező szám előtt volt némi esetlenkedés, a sampler nem feküdt Maczak Márk dobosnak, aki amúgy a kissé tétova kezdés után szépen belelendült a játékba, hozta a feszes témákat, és számomra igazán élvezetes cinmunkát mutatott be. Szóval az utolsó nóta sampler nélkül ment le, ami annak ellenére nem hiányzott, hogy zömében nagyon jó ötleteket tartalmaz. Megérte lenyomni a befejező számot, ugyanis a duplázóval megvadított dobtéma mellett a dallamvilága is az egyik legjobb volt az este előadott setlistben.

 

Rövid átállást követően színpadra lépett a Philm, élén az idén 50 éves Lombardóval, aki simán letagadhatna egy-két évtizedet. Nagyon szimpatikus volt, hogy a mester dobszerkóját legelöl, középen helyeztette el a színpadon, karnyújtásnyira az első sorban „nyálukat csorgató” rajongóktól. A banda műsorának gerincét a tavaly megjelent Fire From The Evening Sun album dalai jelentették, s a bő egyórás koncertet erős félház előtt tolták le.

 

Dave két társa, Francisco „Pancho” Tomaselli basszusgitáros és Garry Nestler gitáros-énekes(?) őrületes fazonok, mind kiállásukat, mind zenészi tudásukat tekintve. A trió izgalmas kísérletezésben és tébolyult érzelmi kitörésekben bővelkedő muzsikája az avatatlan füleknek elsőre nagy zajhalmaznak tűnhet, a valóság viszont az, hogy remekül összerakott dalokról van szó; minden hangszer igényes témákkal építkezik, melyeket erős hardcore punk hozzáállás jellemez, ám a zene jóval kidolgozottabb annál.

 

Pancho folyamatosan lüktető bőgőjét legtöbbször „szétkalapálja” a dobos fenomén: egyszer veszett mód nekiesik a cineknek, máskor elképesztő, ízlésesen szaggatott pergő-tam áradatot zúdít ránk, vagy szinte felfoghatatlan tempóval feszül neki a pergőnek. Mindezt bődületes energiával és szenvedéllyel adja elő, és nem marad el tőle két társa sem. Garry olykor már-már Hendrixet idéző, torz elszállásokként leírható gitártémái helyenként kifejezetten bonyolultak, ravaszak. A bárdista mégis játszi könnyedséggel sorolja őket egymás után úgy, mintha a legtermészetesebb dolog lenne ennyi ötletet összerakni, mellőzve az erőltetettséget, a túlzott művészieskedést (na jó, az nem mindig megy). Stílusa karakteres, és remekül illik a ritmusszekcióhoz. Amit ének címén előad, az leginkább kényszerzubbonyt érdemelne, de emellett pluszt is nyújt a produkciónak, még érdekesebbé téve azt. Egy idő után azért meg lehet unni, ellentétben a zenével. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy talán már benyomták a buli utáni levezetőzenét, a közönség azonban továbbra is kitartóan visszatapsolta a Philmet, sikerrel: visszatértek a színpadra még két instrumentális szám erejéig.

 

Nagyszerű élmény nyújtott a Philm. Öröm volt látni Dave-et ilyen egészen intim közegben, két kiváló zenésztárssal az oldalán. Sokkal különlegesebb volt ez így, mint a Slayerre őrjöngeni egy párezres koncertteremben. Az meg a hab a tortán, hogy végre láttam a Watch My Dyingot.