Főkép

Elérkezett a legvégső koncert. Tizenhat esztendőnyi zenélés után, határozatlan időre felfüggeszti működését a Subscribe. Hazánk egyik legnépszerűbb és legjobb modern metal/rock zenekara több városban is megtartotta „utolsó” fellépését, s végül a Budapesten összegyűlt közönségtől is elbúcsúzott a szextett. Az eseménynek a méltán nagy népszerűségnek örvendő Budapest Park adott otthont, amely mind arculata, elrendezése és térosztása, mind színpadkép és –technika szempontjából élvonalbeli koncerthelyszín.

 

Számomra nem is hívhattak volna meg ideálisabb előzenekart Csongor Bálinték, mint legkedvesebb magyar kortárs rock zenekaromat, a hatodik éve menetelő Grand Mexican Warlockot. Nagyon megörültem az újabb (hú, sokadik) találkozásnak, olyannyira, hogy a buli után diktafonvégre is kaptam a csapat nagy részét (első ízben). A terjedelmes interjú hozadéka volt, hogy lemaradtam a Subi koncert csaknem feléről. Utóbb kicsit bántam a dolgot, mert igazán elemében volt az együttes, illetőleg mégis csak egy időre ez volt az utolsó lehetőség élőben látni őket (de végül is néhány hete, a Fezenen végigtomboltam egy „másik utolsó” show-t).

 

 

A Grand’ „túl” pontosan kezdett: még nem ütött hetet az óra, mikor felcsendültek a „Resumption For Dummies” hangjai. Egyből beindultak a GMW rajongók – erre a gitártémára csak vad átszellemüléssel lehet reagálni. A tavaly megjelent Hell Sweet Hell nyitótétele után a kettes „Love Struggle” következett, amelyben Bodóczy Zoltán „Undos” hozta az élőben jól bevált üvöltéseket, hörgéseket is; majd a „Birds In Cage” dögös ütemei boldogították a publikumot. Személyes kedvenc nótám végére kiderült számomra, hogy az új dobos, a márciusban csatlakozott Nagy Dávid (aki többek között az Óriás zenekarból lehet ismerős) remekül helytáll a GMW dalokban is – feszes, pontos játéka az igazán finom beatekre is kiterjed.

 

Az első blokkot két tétel követte az Aeons-ról – „Serpentine” és „Mirror Syndrome” –, majd a „Frangments”-et játszották el. Ezután érkezett a koncert csúcspontja számomra, a „Gravity Pin” (favoritom az első korongról), amelyet a leginkább szoktam hiányolni, ha kimarad a setlistből. Nagyot szólt, mint mindig! A „Losses” a csapat egyik legfelfuttatottabb dala, pedig nem egy könnyű darab, inkább a rétegzettebb, monumentálisabb tételek közé tartozik. A közönség fogékony része persze most is szerette.

 

 

Az egyórás műsort a szintén az ismertebb szerzemények közül való „Delta” zárta. A dal hallgatása közben többedszer pörgött le bennem a gondolatmenet, miszerint a Grand Mexican Warlock dalai egy jól működő struktúra szerint épülnek fel: a változó tónusú, dinamikájú részek hasonló módon követik egymást dalról dalra. Azonban az is igaz, hogy sosem válik unalmassá ez a felépítés, annál jóval érdekesebbek a témák; az ötletesség, a határozott karakter az átlátható elemeknek is kiszámíthatatlan izgalmat kölcsönöz. A hangszeres megoldások nem a legkomplexebbek, ám a magas fokú kreativitás, az instrumentumok rétegzett, egymásra épülő, áramló játéka további dimenziókat ad a zenének. A hangzás teljesen korrekt volt, mindenki arányosan, tisztán szólt. Az egyik legélvezetesebb Grand’ bulimon vagyok túl.

 

A Subi előadásába teljes lényemmel a „Gazing”-nél kapcsolódtam be, nagyjából a törzsműsor felénél; addig hébe-hóba csíptem el pár pillanatot a történésekből. A közönség a küzdőteret tisztességesen megtöltötte egészen a keverőpultig. Az önfeledten táncoló, ugrándozó, vagy szolidan bólogató, csodálattal bámészkodó nagyérdemű legtöbb tagja a második X környékén járt, de akadtak kicsivel fiatalabbak és egy-két tízessel idősebbek is. A nyitó dal az „Every Skin” volt; a legújabb korongot – This Moment Will Soon Be Gone – képviselte még a „Run To The City” (az én Subscribe-himnuszom), harmadmagával. Ha már lúd, legyen kövér: a „We Are Stardust”-ot is jó lett volna hallani.

 

 

A négyes korong mellett elődje, a Bookmarks is némileg túlsúlyban volt, bár a fenékrázós „Ringside Seat”-nek kifejezetten örültem, és voltaképpen nagyon szeretem ezt a korongot. Csupán azért éreztem soknak a felvonultatott számokat, mert a régebbiek nagyobb számú előásása vélhetően még különlegesebbé tette volna ezt az eseményt. Telitalálat volt a „Highfly” beillesztése, amely a zenekar egyik legrégebbi szerzeménye. Nagy öröm volt hallani a „Crowd Of The Nobodies”-t is, az egyik leghatalmasabb refrénnel. A második lemezről kihagyhatatlan volt a „Use Her Frendly” („nyuszifül, nyuszifül”!) és a „The Devil Take The Hindmost” – az egyik legkomplexebb, zseniális nóta (jókat zúztunk rá régebben!).

 

Az „Obsessive - Compulsive” felkavaró – és megint csak parádésan megírt és előadott – befejező strófái után, a kissé felemás visszatapsoltatást követően, a ráadásban a „könyvjelzős” album két legérzelmesebb tételével folytatta – és fejezte be – a csapat. Anno az „Álomtéglák”-kal mutatták meg először, hogy anyanyelvükön is nagyszerű szöveget tudnak írni, emellett maga a dal valós érzékenységgel, mindennemű máz nélkül tud slágeres lenni. A „Between Heaven And Her” hangulata szinte leírhatatlan, még a Subscribe ezerszínű világából is kilóg, és egyben  „szörnyen” odavaló volt – a búcsú záró akkordjaként.

 

A színpad és a nézőtér egyaránt izzott a teljes műsor alatt. A hangszeresek parádéztak, a GMW-hez hasonlóan remekül szóltak. Horváth Attila gitáros és Anga-Kis Miklós basszusgitáros különösen meggyőző volt, bár utóbbi a gyengébb napjain is lenyűgöz ízes, dinamikus stílusával, pedig nem vagyok egy nagy basszer fan. Csézy Zoltán billentyűs viszonylag új arc a zenekarban, viszont teljes értékűen jelen volt úgy a színpadon, mint a dalokban. Bálint és Máté, a két énekes folyamatosan tartották a kapcsolatot a közönséggel, nem győztek hálálkodni a sok támogatásért, amely már-már zavarba ejtő, és kissé fájdalmas is volt. Emellett mindketten nagyon odatették magukat a dallamok, durva vokál terén. Volt némi lazaság, kellő oldottság, viszont profibb benyomást tett az összkép – ahogy általában is –, mint a székesfehérvári bulin.

 

Sokan ujjongtak a koncert után, továbbra is a helyükön állva, mások tanácstalan arckifejezéssel meredtek maguk elé – „Akkor ennyi volt?”. Bálint megígérte, hogy visszatérnek, valamennyi szünettel azonban mindenképp számolnunk kell. Óriási energiákat fektetett a zenekarba a hat zenész és a csapat további tagjai bő másfél évtizeden keresztül, melynek eredményeként a magyar rock színtér egyedülálló színfoltjává és egyik legnépszerűbb szereplőjévé váltak, voltaképpen az extrém metalos vonal trónján ültek sokáig. A vendég Grand Mexican Warlock, ha súlyos hangzásban nem is, komplexitásban, zenei mélységben és műfajok felett álló egyediség tekintetében felér a mára emblematikus figurává vált Subihoz. Ki tudja, talán – ha nem is a szó szoros értelmében, de esetleg elismertség szempontjából – tényleg ők lesznek az „új Subscribe”, ahogy azt Undos viccesen megjegyezte a show elején. Mindenesetre megérdemlik a nagyobb figyelmet.

 

Köszönjük, Subscribe zenekar! Visszavárunk benneteket.

 

Koncertfotó: Mark A. Rosta Photography