Főkép

Ez az egyik kedvenc gyerekkönyvem, s ahogy az a felnőttek kedvenc gyerekkönyveivel gyakran megesik, felnőtt fejjel talán jobban is értékeli az ember, mint gyerekként. Nem mintha gyerekként olvastam volna. És semmi egyéb apropója nincs most írnom róla, mint hogy újra elolvastam. Olaszul 1998-ban jelent meg (eredeti címe: Nagyapám cseresznyefa volt), kapott megannyi díjat, elismerést, megjelent kb. 23 nyelven, magyarul először és eddig utoljára 2002-ben. Nem hiszem, hogy várható új kiadása, mert minden, amiről szól, elmúlt, idejét múlt, nincs többé. Legalábbis ezt látom, ha a médiát meg a mai könyvkiadást nézem. Úgy egyébként létezik, és kívánom, hogy létezzen is mindig, hogy ne csak ködös legenda legyen, amiről eldugott helyeken, titokban mesélnek…

 

Pedig maga a történet meglehetősen egyszerű, nem is igazi mese, még ha mesés és varázslatos is. Nem nagyon szeretem a modern meséket, amik nem is igazi mesék, s Nanetti könyvét már először is csak azért olvastam el, mert a fülszöveg nosztalgikus érzéseket keltett bennem. És úgy látom, aki csak olvasta, mind arról kezd el nyomban írni meg beszélni, hogy az ő nagyszülei milyenek voltak. Már csak ezért is megéri elolvasni.

 

Mesélőnk egy kisfiú, Tonino, akinek még él mind a négy nagyszülője. Ketten közülük a városban, ahol a fiú is a szüleivel, s ezek ketten olyanok, mint bárki más, és semmiképp sem igazi jó nagyszülei Toninónak. A másik kettő vidéken él, és csuda dolgokat tud. Utóbbiak, Tonino anyukájának a szülei, amolyan igazi bogaras vidéki öregek, a megrögzött szokásaikkal, az imádott földdel, a növényekkel és állatokkal, na meg a cseresznyefával, akinek neve is van, és akkor ültette Ottaviano nagypapa, amikor a kislányuk született. Tonino megannyi olyat tanul tőlük, amit az iskolában nem tanítanak. Például fáramászást, vagy olyan szemléletmódot, mely növénybe-állatba többet lát bele, mint amit az átlagemberek. De általuk tapasztalja meg az öregedés és elmúlás leckéit is, és azt, hogy mindezt hogy is kellene kezelni.

 

Angela Nanetti sem a cukiságot, sem a komolyságot nem viszi túlzásba. Nem akarja direkt tanítani kis olvasóit, nem felnőttködik velük, hanem az ő nyelvükön (és hiszem, hogy még mindig ez a gyerekek nyelve) mond el nekik sok-sok mindent az életről. Szeretetről, emberségről beszél, mindezek felcímkézése nélkül, anélkül, hogy azt mondaná, nézzed, ez itt a szeretet, így kell viselkedni, meg ilyenek. Ahogy ízig-vérig olasz szereplőiből is teljes természetességgel jön mindaz, amit mutatnak, amit adnak, az írónő sem magyaráz.

 

Azért elsősorban az életről szól ez a könyv, igazi olasz módra ünnepli azt, és amilyen szomorú, annyira lelkesítő és derűs is. Nem tudom, a mai gyerekeknek mit mondana, de azt tudom, hogy nekem mennyire sok mindent mond. Elsőre olvasni szinte megvilágosodás-élmény volt, s másodjára is elmondhatatlanul gazdagnak éreztem. Benne vannak az én nagyszüleim, szüleim, én magam, és azt remélem, valamelyest majd a gyerekeim is megtalálják ebben a könyvben a helyüket. S miközben gyászolom én is, ami elmúlt, derűvel tölt el, hogy mi mindent megélhettem azokkal az emberekkel, akiket az enyéimnek mondhatok vagy mondhattam, és végül is ez a lényeg, hogy ennek az örömét felidézzük és továbbadjuk.

 

Ami a magyar kiadást illeti, Lipták György illusztrációi minden bizonnyal elijesztettek tőle jó pár vásárlót. Önmagukban nagyon is érdekes képek ezek, de szerintem egy gyerekkönyvhöz elhibázott választás voltak, különösen a borító, ami minden, csak nem vonzó. Gazdag ám a magyar könyvkiadás érthetetlenségeinek tárháza… de a csodáinak tárháza még inkább, és a Nagyapó a cseresznyefán egy méltatlanul elfeledett darabja.