Főkép

Aki nem ismeri a sorozatot, eleinte talán kissé meghökkentőnek érezheti, hogy a könyv elsődlegesen nem a szimfonikus avagy nagyzenekar összetételére, a különböző komponisták által a hangszercsoportokban bevezetett változásokra fókuszál – de még a repertoárral is valamelyest visszafogottabban foglalkozik –, hanem a „mozgalmat” mint kultúrtörténeti jelenséget elemzi. A szerző legfontosabb megállapítása, amelyből gyakorlatilag minden mást levezet, abban áll, hogy a szimfonikus zenekarokat támogató és/vagy fenntartó filharmóniai társaságok alapvetően a polgárosodáshoz köthetők. Kissé másként fogalmazva ez nagyjából annyit tesz, hogy a valóban polgári értékrendet valló, ennek megfelelő neveltetésben részesült emberek nem a fehérvári huszárokról nótáznak, hanem szimfonikus koncerteken sajátítják el a komolyabb, a megértéshez fejlettebb intellektust igénylő zene élvezetét, mi több, tevékenyen – vagyis főként anyagilag – hozzájárulnak a hagyomány életben tartásához.

 

Apropó, hagyomány. Furcsának tűnhet, de ugyanígy történeti magyarázata van annak is, hogy a szimfonikus zenekarok egészen a közelmúltig, esetenként a mai napig a nem feltétlenül pozitív értelemben vett konzervativizmus melegágyai. Magyarul hímsovinisztán kirekesztőek, sok helyütt pedig a német felsőbbrendűség hirdetői. Elég a női karmesterek látványos hiányára gondolni a nemzetközi színtéren, habár, mint azt Holoman is említi, arányuk lassanként, de növekszik, emellett feltűnő az is, hogy a huszadik század igazán jelentősként számon tartott dirigensei vagy német ajkúak voltak, vagy a Monarchia volt országaiból származtak. Talán nem kellően kihangsúlyozott a könyvben, ugyanakkor különösen érdekes és sokatmondó, hogy ugyan többek között London és Párizs is a zenekari hangversenyek meghatározó központjának számított a szimfónia aranykorában, a ma is előszeretettel játszott szerzők zöme (mint Mozart, Haydn, Beethoven, Brahms, Schubert, de még Dvořák is) az imént említett kultúrkörből került ki.

 

A polgárság, a burzsoázia neve hallatán óhatatlanul eszünkbe jut a pénz, melynek a szerző külön fejezetet szentelt a kötetben. Nagyjából az anyagiakkal magyarázható a szimfonikus műfajok egykori előretörése és mai viszonylagos hanyatlása is, ami többek között a hangrögzítés, mindenekelőtt a CD-k piacának erőteljes beszűkülésében mutatkozik meg. Kimondatlanul marad, de nem ésszerűtlen a következtetés, hogy a koncertek és fizikai formában megjelentetett albumok iránt mutatott lanyhuló kereslet részben annak is betudható, hogy a polgári tradíciókat egyre inkább kiszorítja egyfajta populista szemlélet, amely ugyanúgy tetten érhető a nemzetközi cégek minél nagyobb tömegeket kiszolgálni igyekvő, ezért elkerülhetetlenül uniformizáló „konfekció”-termelésében, mint az olyan, gyors és könnyű kielégülést ígérő trendekben, mint az önálló, különféle internetes platformokon letölthető számok, a kritikát tekintve pedig a nem mindig mérvadó blogok népszerűségének növekedésében, vagy a kevésbé igényes, esetleg egyenesen igénytelen műfajok térhódításában. Magyarán: egyre kevesebben hajlandóak rászánni az időt arra, hogy hosszabb, koncentrált odafigyelést és előképzettséget megkövetelő műveket hallgassanak.

 

Holoman azonban nem tart a filharmóniai társaságok halálától, mivel úgy látja, minden területen észrevehetőek a megújulás jelei, legyen szó a kortárs szimfóniák iránt jelentkező igényről, a régizenei mozgalom kiszélesedéséről, ezzel együtt a repertoár üdvözlendő bővüléséről, a független kiadók szélesebb körben, azaz olcsóbban hozzáférhető hangfelvételeiről, vagy épp a megfizethető újrakiadásokról, no meg a női előadók egyre nagyobb számban való részvételéről a szimfonikus zenekarok munkájában.

 

Összességében a könyv ugyanúgy értékes információkkal szolgálhat a megrögzött zenerajongóknak, mint a filharmónia eszméjéről mindeddig vajmi keveset tudó „átlagembernek”; a rajongó koncertlátogatónak és CD-gyűjtőnek, ahogy azoknak is, akik a szimfonikus művekkel legfeljebb a YouTube-on vagy Facebook-posztokban találkoznak. És ha bárki úgy gondolná, hogy megtestesült amerikai Walt Disney-t (mint jelenséget, és örökségének továbbvivőit) nem lehet a polgári művészet „komoly” ikonjaival egy lapon említeni, érdemes odafigyelnie a több helyen is fellelhető utalásokra, a komolyzene rajzfilmes népszerűsítésétől a Los Angeles-i koncertterem támogatásáig.