Beleolvasó - Kim Stanley Robinson: Aurora

Fülszöveg:

2122 ember él egy többgenerációs csillaghajón, amely a haldokló Földtől 11,9 fényévre lévő Tau Ceti felé tart egy új otthon felfedezésének reményében. A hajó két gyűrűből áll, amelyeket küllők erősítenek egy központi gerinchez. A gerinc tíz kilométer hosszú. A gyűrűket alkotó tizenkét henger mindegyike négy kilométer hosszú, és valamilyen jellegzetes földi ökoszisztémának ad otthont. A csillaghajó utazása több mint százhatvan évvel ezelőtt, a közös időszámítás 2545. évében kezdődött, és hamarosan véget ér, ugyanis megérkezik a legközelebbi, földi életre alkalmas bolygóhoz és Aurora nevű holdjához.

 

A tizennégy éves Freya a hajó legfontosabb tudósának gyermeke: az anyja jelenti az elsődleges összeköttetést a rendszereket működtető mesterséges intelligenciával. A lány felnőtté válása során körbeutazza az összes ökoszisztémát, megismerkedik a helyi kultúrákkal és mély kötődést alakít ki az emberekkel. Ha az anyja a kolóniák agya, akkor Freya a szíve. Azonban még ő sem tudja, hogy képes lesz-e felkészíteni a távoli űrbe vándorolt emberiséget arra, ami hosszú útjuk végén és új életük kezdetén vár rájuk, mert egy új otthon teremtése nem csak a Földön, hanem attól 11,9 fényév távolságra is rengeteg kihívással, nem várt fordulattal és veszéllyel jár.

 

 

 

Részlet a regényből:

Freya és az apja vitorlázni mennek. Az új lakásuk a Hosszú-tó nyugati végén lévő kikötőre néz. A kikötőben egy sor kis hajó horgonyoz, amelyeket az emberek szabadon elvihetnek, és a szél majdnem minden délután erősen fúj a tó felől. – Valószínűleg ezért hívják ezt a várost Apportnak – mondja Badim, miközben lesétálnak, hogy kihajózzanak az egyik kis vitorláson. – Mindig mi kapjuk a délutáni szél javát a tóról.

Úgyhogy azután, hogy elfoglaltak egy hajót, egyenesen bele kell lökniük a móló mellől a szélbe, és Badim az utolsó pillanatban ugrik bele, majd olyan feszesre húzza a vitorlát, hogy a hajó oldalra billen, ő azonban a hullámtörő fal tetején kanyargó kis sétány felé fordítja. Freya az utasításoknak megfelelően olyan szorosan tartja a kormányrudat, ahogyan csak bírja. A vitorlás megdől, továbbra is közvetlenül a magas hullámtörő fal felé tartanak, amíg majdnem bele nem ütköznek, ekkor Badim felkiált, hogy „Fordulunk!”, pont úgy, ahogy előre megmondta, mire Freya élesen elrántja a kormányrudat, és lebukik, miközben a vitorlarúd elzúg felette, és cirkálva elindulnak a másik irányba, a tó végén lévő szoros felé. A kis hajó nem tud élesen szembefordulni a széllel, magyarázza Badim, és dézsának nevezi, de szeretetteljesen. A vitorlás épphogy elég nagy kettőjüknek, és csak egy nagy vitorlája van egy akkora árbocon, amely Freya szemében jóval magasabbnak tűnik a jármű hosszánál.

Elég sokat kell krejcolniuk ahhoz, hogy kijussanak a kis öbölből a Hosszú-tó szélesebb részére. Nova Scotia ott terül el előttük: erdős dombság egy tó körül. Egészen a Hosszú-tó túlsó végéig ellátnak, ahol a hullámtörő fal a délutáni ködbe burkolózik. A domboldalak lombhullató fái őszi színekben pompáznak, sárgában, narancsban és vörösben a tűlevelűek zöldje között. Ez a legszebb évszak, szokta Badim mondani.

A vitorlájukba belekap a tó közepén végigsüvítő erősebb szél. A tó ezüstszínű a széllökések mentén. A kabin szél felőli oldalára lépnek, és eléggé kihajolnak ahhoz, hogy ellensúlyozzák a hajót a légmozgásban. Badim tud vitorlázni. Gyors mozdulatok a szélben, hol kihajolnak, hol behajolnak; a széllel táncolnak, ahogy Badim szokta mondani. – Én nagyon jó ballaszt vagyok – mondja, miközben megbillenti egy kicsit a vitorlást, ahogy átlép. – Tudod, nem az a cél, hogy az árboc szögegyenesen álljon, hanem hogy egy kicsit belehajoljon a szélbe. Ugyanez a helyzet a vitorlával is, nem szabad olyan feszesre húzni, amennyire csak tudod, hanem dudorodjon egy kicsit, hogy a szél minél jobban körbefújhassa. Érezni fogod, hogy mikor jó.

– Nézd a vizet, Badim, az ott egy cicamancs?

– Jó szemed van, az egy cicamancs. Készüljünk fel rá, hogy mindjárt vizesek leszünk!

A tó felszínén megvillan egy tükörszilánknyi görbe hullám, amely gyorsan közeledik feléjük, és amikor lecsap rájuk a széllökés, amely a cicamancsot is okozta, a hajó erősen megdől. Ők belehajolnak, és a vitorlás előrezökken, becsapódik a szembejövő hullámokba, és nagy fröccsenésekkel átcsapódik rajtuk, a vizüket rájuk permetezi. Badim szerint a Hosszú-tó vizének olyan íze van, mint a tésztának.

A negyvenedik krejc után (Badim azt állítja, hogy számolta őket, de a mosolya arról árulkodik, hogy nem) csak nagyjából egy kilométerrel vannak beljebb a Hosszú-tavon. Ideje megfordulni, és egyenesen visszasuhanni hátszéllel a kikötőbe. Megfordulnak, és egyszeriben úgy tűnik, mintha alig fújna a szél: a hajó elcsendesedik, elöl megduzzad a vitorla, és oldalt is, ahogy Badim kiereszti a vásznát, a kis dézsa szaggatott lökésekkel suhan előre, és mintha lassabban menne. Nézik, ahogy a hullámok háta elhagyja őket. A víz ekkor már kékebb, és mélyebbre lelátnak benne, néha a tó fenekét is megpillantják. A víz bugyborékol és fortyog, a hajó esetlenül húz, mindent egybevetve úgy érzik, mintha keményen dolgoznának, de semmi perc alatt visszaérnek az otthoni öbölbe, és abból, ahogyan a többi móló és a sétány mellett elszáguldanak, egyértelműen látszik, hogy milyen gyorsak. Megpillantják a saját feléjük közeledő mólójukat, és most, az öbölben már újra érzik, ahogy elsüvít mellettük a szél, és hallják, ahogy a hullámok elsöpörnek a hajó mellett, majd apró, tajtékos tarajokban megtörnek.

– Ajaj – szólal meg Badim, miközben kihajol, hogy a duzzadt vitorla elé lásson. – A vitorlával a másik oldalon kellett volna visszajönnöm a kikötőbe! Nem tudom, hogy képes leszek-e visszafordulni, takkolni egyet, és jó irányban visszatérni.

De már majdnem ott vannak a mólónál. – Van időnk? – kérdezi Freya.

– Nincs! Rendben, kapaszkodj, fogd meg a kormányrudat, és tartsd úgy, ahogy most van, én meg előremegyek, kiugrok a mólóra, és elkapom a hajót, mielőtt elmész mellettem! Húzd be a fejed, le ne üssön a vitorlarúd!

Ekkor már egyenesen a móló sarka felé tartanak, Freya lebukik az ülésbe, és erősen szorítja a kormányrudat, a hajó orra pedig becsapódik a móló sarkába, még Badim ugrása közben, aki elterül a mólón, hangos reccsenés hangzik fel ott, ahol a vitorlarúd találkozik az árboccal, a vitorlás megdől és megpördül a móló körül, a vitorla féktelenül csattog az árboc elején, a vitorlarúd ugyanolyan lazán leng ide-oda. Badim feltápászkodik, és áthajol a móló széléről, hogy elkapja a hajó kartávolságnyira lévő orrát, majd kénytelen elterülni a mólón, és meg kell kapaszkodnia. A hajó forogni kezd a szélben, és egyenesen szembefordul vele, a vitorla vadul pörög, és Freyának le kell buknia alá, de mivel a vitorlarúd leesett az árbocról, be kell ugrania a kabinba, ha ki akarja kerülni.

– Jól vagy? – kiabál oda Badim. Az arcuk csak egy-két méterre van egymástól, és döbbent arckifejezése elég ahhoz, hogy Freya elnevesse magát.

– Jól vagyok – nyugtatja meg. – Mit csináljak?

– Gyere fel az orrba, és ugorj ki a mólóra. Tartalak.

És erre szükség is van, mert a hajó még mindig szélirányba próbál haladni, de immár háttal, és a tó sekély részében. A sétányon álló emberek őket bámulják.

Freya kiugrik Badim mellé. A lökés miatt a vitorlás majdnem lerántja Badimot a mólóról, aki a térdét olyan pózban támasztja egy cölöp mögé, hogy Freyának fájdalmasnak tűnik, és valóban megfeszülnek az arcizmai. A lány a hajó után nyúl, hogy közelebb segítse, Badim pedig így szól: – Ne akadjon be az ujjad a hajó és a móló közé!

– Nem fog – válaszolja Freya.

– Le tudsz nyúlni az orrba a kötélért?

– Azt hiszem.

Badim összeszedi minden erejét, közelebb húzza a hajót, Freya messzire kihajol, és elkapja a hajó orrában egy fémkarikán keresztülszaladó kötelet. Kihúzza a kötelet a vitorlásból, és megkerüli vele a cölöpöt, majd Badim gyorsan kikapja a kezéből, és segít még néhányszor áthurkolni.

Ott fekszenek a mólón egymás arcába bámulva, elkerekedett szemekkel.

– Összetörtük a hajót! – mondja Freya.

– Tudom. Jól vagy? – kérdezi Badim.

– Igen. És te?

– Én jól vagyok. Egy kicsit szégyellem magam. És segítenem kell majd megjavítani ezt a vitorlarudat. De azt kell mondjam, ez egy nagyon gyenge láncszem.

– Mehetünk még vitorlázni máskor is?

– Igen! – Badim megöleli, és együtt nevetnek. – Legközelebb ügyesebbek leszünk. Az a lényeg, hogy a vitorlával a másik oldalon jöjjünk be ide, hogy a móló oldalához tudjunk kanyarodni, egyszerűen belesimulva a szélbe, oldalról, majd az utolsó pillanatban szembeforduljunk a széllel, és elkapjuk a mólót, miközben lelassulunk a szembeszélben. Ez előbb is eszembe juthatott volna.

– Devi haragudni fog?

– Nem. Örülni fog, hogy mindketten sértetlenek vagyunk. Ki fog nevetni engem. És ő tudni fogja, hogyan lehet megerősíteni a rögzítést az árboc és a vitorlarúd között. És ha már itt tartunk, jobb lenne, ha utánanéznék, hogy hogy hívják azt az izét. Biztos vagyok benne, hogy van valami neve.

– Mindennek van valami neve!

– Igen, azt hiszem, ez így van.

– És mivel az az izé eltört, szerintem egy kicsit dühös lesz.

Badim erre nem mond semmit.

 

Az az igazság, hogy Freya anyja mindig dühös. A legtöbb ember előtt ezt elég jól el tudja titkolni, de Freya mindig látja rajta. Egyértelműen észrevehető abból, ahogyan megfeszíti a száját; és gyakran kiált fel halkan, türelmetlenül, de csendben, mintha mások nem is hallanák. „Mi van?” – kérdezi a padlótól vagy a faltól, majd úgy megy tovább, mintha nem is mondott volna semmit. És persze nagyon gyorsan be tud gurulni, mármint egy pillanat alatt. És abból is látszik, ahogyan esténként lerogy a székébe, és komoran bámulja a Földről érkező adást.

Miért nézed, kérdezte meg tőle egyszer Freya.

Nem tudom, válaszolta az anyja. Valakinek néznie kell.

Miért?

Az anyja szája sarka megfeszült, a karját Freya vállára tette, az orrán beszisszent egy nagy levegő, majd kiszállt egy sóhaj.

Nem tudom.

Ekkor Freya anyja megremegett, még sírni is elkezdett, de hamar erőt vett magán, és abbahagyta. Freya értetlenül meredt a monitoron rohangáló szorgos kis alakokra. Devi és Freya, amint a tíz évvel korábbi földi életet bemutató monitort bámulják.

 

Ezen az estén Freya és Badim hazaértek, és berobbantak az új lakásba. – Összetörtük a hajót! Eltörtük az izét!

– A libanyakat – teszi hozzá Badim, miközben egy futó mosolyt vet Freyára. – Az kapcsolja össze a vitorlarudat az árboccal, de nem túl erős.

Devi szórakozottan végighallgatja őket, a fejét csóválja a vad történet hallatán. A monitor előtt eszegeti a salátáját. Amikor végez az evéssel, akkor is feszesek maradnak a hátsó állkapocsizmai. – Örülök, hogy jól vagytok – mondja. – Most folytatnom kell a munkát. Egy izé zajlik most a laborban.

– Biztos vagyok benne, hogy van neve is – jelenti ki Freya gőgösen.

Devi a mosoly halvány árnyéka nélkül végigméri, mire Freya összehúzza magát. Majd Devi már el is tűnt, visszament a laborba, Badim és Freya pedig összecsapják a kezüket, és a konyhában sürgölődnek, hogy elővegyék a gabonapelyhet és a tejet.

– Nem kellett volna azt a neves dolgot mondanom – jegyzi meg Freya.

– Az anyád messze földön híres az érdes modoráról – válaszolja az apja, miközben sokatmondóan felvonja a szemöldökét.

Az apjában semmiféle érdességet nem lehet találni, mint azt Freya is pontosan tudja. Egy alacsony, kerekded, kopaszodó férfi kutyaszemekkel és kedves, csendes hanggal, kellemes modorral és érdeklődő természettel. Badim mindig ott van, mindig jóindulatú. A hajó egyik legjobb orvosa. Freya imádja az apját, úgy kapaszkodik belé, mintha egy szikla lenne a mély vízben. Most is rajta lóg.

Badim összekócolja megzabolázhatatlan haját, amelyre annyira hasonlít Devié, és ugyanazt mondja Freyának, amit korábban is: – Neki nagyon nagy felelősség nyugszik a vállán, és csak nehezen tud más dolgokra gondolni, ellazulni.

– De minden rendben, ugye, Badim? Már majdnem ott vagyunk.

– Igen, már majdnem ott vagyunk.

– És minden rendben van.

– Igen, persze. Sikerülni fog.

– Akkor miért aggódik Devi annyira?

Badim egy kis mosollyal a szemébe néz. – Nos – válaszolja –, amennyire én látom, ennek két oka van. Először is, vannak dolgok, amelyek miatt lehet aggódni. Másodszor pedig, ő aggódós típus. Csak az segít neki, ha elmondhat dolgokat, és átbeszélheti őket, kibeszélheti őket magából. Nem igazán képes magában tartani semmit.

Freya nem annyira biztos ebben, mert nem sok ember van tisztában azzal, milyen dühös Devi. Ha mást nem is, ezt nagyon jól magában tudja tartani.

Ezt ki is mondja, és Badim bólint.

– Ügyes megfigyelés, ez tényleg így van. Ő nagyon jól magában tud tartani vagy figyelmen kívül tud hagyni dolgokat egészen egy bizonyos pontig, utána viszont ki kell engednie őket magából vagy így, vagy úgy. Mindannyian ilyenek vagyunk. Szóval, mi vagyunk a családja, bennünk megbízik, úgyhogy nekünk hagyja, hogy meglássuk, hogy érzi magát igazából. Nekünk pedig engednünk kell, hogy ezt tegye, hogy kibeszélje magából a dolgokat, hogy kimondja, amire gondol, hogy olyan lehessen, amilyen igazából. Ettől tudja utána folytatni az egészet. Ami jó, mert nekünk szükségünk van rá. Nem csak neked és nekem, bár persze nekünk is szükségünk van rá. De rá mindenkinek szüksége van.

– Mindenkinek?

– Igen. Szükségünk van rá, mert a hajónak szüksége van rá. – Badim elhallgat, sóhajt egyet. – Ezért olyan dühös.

 

A Kiadó engedélyével.