Glendon Swarthout: Őrület és szerelem

A XX. század elején született, amerikai Glendon Swarthout első magyarul is megjelent regénye az Őrület és szerelem, de szerintem a Maxim Kiadó is csak a regény alapjául szolgáló, tavaly a mozikba került, Tommy Lee Jones rendezésében és forgatókönyvéből készült westernfilm, a The Homesman (ez a regény eredeti címe is) kritikai sikerének apropójából döntött a nálunk ismeretlen író nálunk igazi közönségsikerre nem igazán predesztinált művének kiadása mellett. A kiadónál persze azért mindent megtettek a sikerért: filmes borító, pár szavas kiemelt méltatás – lenyűgöző, sokkoló, erőteljes – és a magyar cím elferdítése, hogy a főleg romantikus olvasnivalót kereső olvasók figyelmét is felkeltsék. (A munkahelyemen még én is megkaptam az oltást, hogy mi a fene, csak nem romantikus könyvet olvasok végre…) Az igazság az, hogy ezeket a trükközéseket annyira nem szoktam szeretni, hiába érthető az oka, de most egy kicsit máshogy gondolom. Az eredeti címmel ugyan köszönő viszonyban sincs a miénk, viszont a regény témáját valóban tökéletesen lefedi ez a két szó. Viszont azt, aki valamilyen romantikus (nyári, női) olvasmányt keres, igen csúfos csalódás érheti.

Az élet az 1860-as évek Vadnyugatán még a szél cserzette keménylegények számára is az embert végsőkig próbára tevő, kemény feladat, de az állandó életveszély – indiánok, vadállatok, bűnözők –, az éhezés, a forróság, a kegyetlen telek, a gyógyíthatatlan betegségek, az elszigeteltség és a végeláthatatlan robot az asszonyokra még súlyosabb teherként nehezedett. Ebben az időben a nyugatra vándorló és ott megtelepedő telepesek és poros városkák számára évente vissza-visszatérő problémát okozott a megpróbáltatásokba beleőrülő feleségekről való gondoskodás, amire egyszerűen nem voltak felkészülve. Egyetlen, legalább nyomokban humanista megoldás az őrültek keletre visszadeportálása maradt, amit általában az egyik megbolondult nő férje „önkéntesként” vállalt. A regény egyik főszereplője a csúnyácska, de ettől eltekintve csakis igen nemes és kifejezetten jó tulajdonságokkal büszkélkedő Mary Bee Cuddy, a farmját egyedül irányító ex-tanítónőből lett gazdálkodó és XIX. századi emberbarát. Úgy esik, hogy a tél alatt megzápult agyú hölgyeket idén neki kell a több hetes út során elkommandírozni a Missouri-folyóig, gyakorlatilag végig ellenséges vidéken keresztül. Egyetlen útitársa az öregedő törvényen kívüli gazfickó, a szófukar, csak magára gondoló Briggs, akit szó szerint a halál torkából ment ki, csakis amiatt, hogy a segítőtársa legyen az úton.

A filmet tavaly láttam, és akkor még fogalmam sem volt róla, ki is az a Swarthout, vagy hogy a film alapja egy regény. Bevallom, nem is annyira győzött meg a film sem – de ennek egyes egyedül a vége volt az oka, ugyanis egészen addig igazi mestermű, amit minden western-rajongónak látnia kéne. Főleg azoknak, akik szerint a Vadnyugat valami idilli, romantikus hely lett volna, ahol a telepesek szabadon éltek, a szerencsevadászok és a sheriffek valahogy csak kordában tartották a bűnözőket, a katonák pedig a háttérben szép szisztematikusan kiirtották a folyton mindenben csak zavaró indiánokat, mint ahogy számtalan westernfilmben láthattuk már. Nos, a The Homesman (és a regény) nem ilyen vidéket és nem ilyen életet mutat be.

Az első negyed óra elég a filmből arra, hogy a „Vadnyugatra vágyódásától” örökre megszabadítsa a nézőket, elvégre kevés kegyetlenebb vidék létezhetett akkoriban a teljesen civilizálatlan, a nevéhez hűen vad Vadnyugatnál. A film komor, lélekölő tónusa, lehúzó jelenetei, alig-emberi párbeszédei természetesen a könyvből sem hiányoznak: Swarthout prózája a velejéig kopár, minden sallangtól mentes, ráadásul képes a helyszínt és a szó szerinti cselekményt brutálisan naturális, mégis lenyűgöző képek formájában a lapokra átültetni, illetve ezen jóval túllépve, az emberi interakciók, drámai hatású lelki törések pontos bemutatására is – mindezt szépirodalmi minőséggel párosítva.

Az eleve érdekesnek és izgalmasnak tűnő történet lényege viszont nem a megpróbáltatások részletes leírásában keresendő, sőt, a feladat – az őrült nők szállítása – is csak másodrendű, a célt adja csak, ahová a két „hősnek” el kell jutnia. A regény igazán fontos pillanatai a személyiségváltozásokhoz köthetőek. A két morálisan teljesen más pólust képviselő szereplő az út során csak egymásra „számíthat”, szinte kikerülhetetlen, hogy hatással legyenek a másikra. De hogy ez a hatás végül pozitív lesz-e, az erősen megkérdőjelezhető. És hogy a szerelem egyáltalán megjelenik-e a könyvben? Nos, az még véletlenül sem, de a szerelem, vagy legalábbis valami meleg, emberi érzés kétségbeesett hajszolása mindenképp! Bár az 1860-as években nagyjából húsz férfira jutott egy nő a Vadnyugaton, ez nem azt jelentette, hogy a nők válogathattak volna a jobbnál jobb partik közül – főleg, ha nem a szépségük a fő erősségük, hanem az eszük és a csípős nyelvük. De hiába intelligens valaki egyébként, ha az önérzetét mindig a sárba tiporják, az az álmoskönyv szerint nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve.

Az Őrület és szerelem NEM romantikus „szerelmes” regény, sőt, nem is igazán jó kalandregény, hanem kőkemény lélektani dráma, realista fejlődésregény western-köntösben – amiből az igazi, klasszikus akciójelenetek teljesen hiányoznak. Bár Swarthout nálunk – mondjuk úgy – névtelen, ismeretlen író, ne legyenek kétségeink írói kvalitásai felől, hiszen angol nyelvterületen nagynak és elismertnek számít. Jó néhány regénye jelent meg 1994-es haláláig, főleg vadnyugati témában, amikért kétszer jelölték Pulitzer-díjra is. Kétszer a legjobb western-könyvnek járó Spur-díjat és egyszer a Wrangler-díjat is elnyerte. Az ’50-es évek közepétől a ’70-es évek végéig több regénye is a filmvászonra költözött, köztük a John Wayne főszereplésével készült The Shootist. Szívesen elolvasnám azt is…