Főkép

Idén kicsit hullámzó volt a Sziget számomra, mert mintha a hét közepén kicsit leült volna a hangulatom – hogy aztán a végére újra teljes erővel támadjon fel. Azt ugyan nem tudom, ez annak köszönhető-e, hogy a hétfői és különösen a keddi nap nagyon jól sikerült, a szerda-csütörtök pedig inkább a közepes felé húzott, de az biztos, hogy újfent egy megismételhetetlen héttel lettem gazdagabb.

 

Amikor el-elnézegettem a bejelentett fellépőket és headlinereket, még nem egészen tudtam, milyen is lesz ez a hét. A tavalyi nagyon erős lineuphoz képest az ideit én elsőre visszalépésnek éreztem, de aztán közben kiderült, hogy vannak itt elég nagy nevek, akik képesek megtölteni az Óbudai-szigetet. Már befutott a hír, hogy idén is nyereséges lett a Sziget, ami a három teltházas nap miatt nem olyan meglepő – és ha már teltház, fontos kiemelni, hogy a „rendes” öt napon ez már kilencvenezer embert jelent (az első két napon még valamivel kevesebbet). Amit szerencsére tovább már nem tudnak növelni a szigetesek: ez főleg azért fontos, mert ekkora tömeget gyakorlatilag lehetetlen érdemben kezelni (biztonságtechnikai szempontból sem elhanyagolható probléma), ráadásul a koncerteket sem lehet már annyira élvezni, függetlenül attól, hogy megnövelték a Nagyszínpad előtti teret. Egyszerűen sok.

 

Tavaly kifejeztem aggályaimat az éjszakai szórakozóhelyekkel kapcsolatban, ezt szerencsére idén orvosolták a szervezők: a nem hivatalos elektronikai zóna a Party Arénával és a Colosseummal képes annyi embert befogadni, hogy nem akar harmincezer ember bejutni az A38 sátrába, amikor ott legfeljebb feleennyien férnek el (nem is alakult ki olyan veszélyes helyzet, mint tavaly). Az még mindig tetszik, hogy közel vannak egymáshoz a színpadok (idén a Világzenei Színpad is közelebb került a többihez, nem véletlen, hogy gyakrabban el is zarándokoltam oda), de az számomra egy újkeletű problémának tűnik, hogy ez a hangosításban is érződik. Nem túl kellemes például egy olasz, szenvedélyes pizzica közben elektromos szeletelést hallgatni, mert ott van három lépésnyire egy bulihelyszín. Ugyan elsőre nagyon örvendetes, hogy majd’ minden bár alakít ki saját bulit, mégsem tesz jót, hogy a színpadi fellépők közben ezek már elkezdődnek, mert egyszerűen belehallatszik a produkciókba.

 

Különösen érezhető volt ez a Tábortűznél: idén is jártam ugyanis arra, de nagyjából fél perc után meguntam, hogy hiába tűnik nagyon barátságosnak ez a bensőséges, intim hangulat, hiába kellemes az amatőr-félamatőr előadókat hallgatni, ha egyszerűen nem lehet élvezni, mert belehallatszik a tüc-tüc a háttérből. Egyébként érdekes módon idén már hallottam rockdiszkót is a Szigeten – talán ezeket még lehetne erősíteni, és akkor nem csak az elektronika rajongói érezhetnék a mennyországban magukat az éjjeli Szigeten. És ha már rock: idén sem lehetne azt mondani, hogy sok keményebb rock/metal jelent meg a fellépők névsorában. Bevallom, nekem is hiányoznak néha, viszont amit kaptunk, számomra az sem tűnik borzalmasnak: no nem a szemfényvesztő DJ-kre gondolok, hanem a korrektebb indie rock vonulatra, amit meglepően sok banda képviselt idén is.

 

A csodák helye a Sziget, ez idén is bebizonyosodott – de azért egyszer minden csoda véget ér. Túléltük az utolsó napot is (amikor már mindenki a zárásra készülődött: borból és különböző ételből itt-ott már nem lehetett kapni), hogy aztán a következő évig visszaemlékezzünk azokra a pillanatokra, amelyek valamilyen indoknál fogva különlegesek voltak a számunkra. Álljon itt most 10+1 olyan esemény, ami különösen megragadott, és amire egészen biztosan még évekig emlékezni fogok:

 

A legjobb koncert: Passenger

A Sziget előtt kezdtem el több Passenger-dalt hallgatni, és elég hamar rabul ejtett a brit folkénekes. Gitárjával egyenesen felejthetetlen koncertet adott, minden pillanata gyönyörű volt. Ráadásul még tűzijátékot is néztünk közben…

 

A legnagyobb koncertélmény: Florence + The Machine

Nem titkoltan őket vártam a legjobban, pár éve már nagyon szeretem a dalaikat, és szerencsére élőben sem okoztak csalódást. Florence Welch hangja és személyisége lenyűgöző, a dalokat nagyon jól lehet énekelni, ráadásul show-kénet sem volt utolsó ez a koncert.

 

A legélvezetesebb magyar koncert: Kiscsillag

A szerdai nap számomra elég katasztrofális volt: bárhova mentem, valahogy senkit sem tudtam szeretni. Végül aztán a nap vége felé megérkezett a Kiscsillag, és lehengerelt. Szeretem azt, ahogy és amit játszanak, egy ilyen napon pedig különösen jól lehet rá üvöltve tombolni. Muszáj külön kiemelni őket.

 

A legérzelmesebb koncert: William Fitzsimmons

Róla egészen a napi programom összeválogatásáig semmit nem hallottam, de elsőre úgy tűnt, érdemes lesz belehallgatni. Ehhez képest pedig egy nagyon érzelmes, szerény fickót ismertünk meg, amint gitárjával és kis csapatával beleveti magát a folkba, hogy átadjon valamennyit azokból az érzelmekből, amiket ő átél. Bizonyos szempontból csodálatos koncert volt.

 

A legkatartikusabb pillanat: szombat este, Erik Ankoné & The Gone Wrongs Kings, és az a bizonyos szaxofon-szóló

Gyengém a szaxofon, no meg a jó blues: szombat este mindkettőt megkaptam. A Blues-Ír Színpadnak idén csak a „blues” részére sikerült mindig odaérni, valahogy egy ír bandát sem tudtam elkapni, de akiket láttam, őket nagyon élveztem (még mindig a legalulértékeltebb színpadnak tűnik számomra). Erik Ankoné és csapata pedig még közülük is kiemelkedik, a „St. James Infirmary” kezdete pedig örökre beleégette magát a szívembe.

 

A legnagyobb meglepetés: Foals

Videókon és a gépen hallgatva nem különösebben rajongok a Foals-ért. Néha szívesen elhallgatom, de azért nem törtem magam, hogy ott legyek a koncertjükön: ehhez képest nagyon jók voltak. Sokkal jobban szóltak a dalaik, mint egyébként, ráadásul az a fajta természetesség is nagyon szimpatikus, ahogy a srácok játszottak.

 

A legnagyobb csalódás: Kings of Leon

Pedig tényleg reménykedtem abban, hogy egy kemény rockkoncertre megyek, olyan dalokkal, amik felrobbantják a színpadot. Ilyenből egy (Sex On Fire), de legfeljebb kettő volt, egyébként pedig egy közepesen unalmas, de tisztességesen hangzó koncertet adtak, szép fényekkel, de amúgy semmi érdekes nem történt a másfél óra alatt. Jöttek, zenéltek, mennek tovább.

 

A legnagyobb szemfényvesztés: Avicii

Csak azért nem holtversenyben Martin Garrix-szel, mert utóbbiból csak félórát bírtam. Avicii az EDM egyik (ha nem a) legnagyobb neve, de tulajdonképpen amit csinált a koncerten, arra egy vidéki diszkóban is képes az aktuális „lemezlovas”. Bár tulajdonképpen ez senkit nem érdekelt, aki éppen tombolt a gőz-tűz-konfetti trióra és a rengeteg zöld lézerre.

 

A legnagyobb buli-show: Major Lazer

Ellentétként itt a Major Lazer, akik amúgy szintén DJ-pulttal koncerteznek, de legalább a két énekes-MC és a DJ pár táncoslányt is hoz magával. Amit csináltak, az sem volt több, mint amit Avicii, de legalább produkcióként, látványként, show-ként működött: megmozgatta az embereket, és lehetett szórakozni. Tulajdonképpen már ez is valami.

 

A legunalmasabb koncert: The Horrors

Én nem ismerem a brit indie banda munkásságát, de annyira unalmas és középszerű volt, amit csináltak, hogy az valami döbbenetes. Már a kivetítő kezelője is inkább dunai látképeket mutatott, mintsem a koncertet, hiszen még a közönség sem tudott mit kezdeni az enervált srácokkal.

 

És akkor a +1:

A legnagyobb primadonna: Robbie Williams

Nem túl nagy meglepetés, de Robbie Williams is inkább a show-ra ment rá, mint az éneklésre. Nem is csak arról van szó, hogy más dalait is játszotta nagy lelkesedéssel, hanem, hogy minden pillanatában egyértelművé tette: ő leginkább saját magát, saját egyéniségét és imázsát szereti. Meg persze a közönséget, aki ajnározza és ujjong minden mozdulatára.