Főkép

Meglepett ez a regény – annak ellenére, hogy nem ez az első történet, amelyet a fiatal írónőtől, Vivien Holloway-től olvasok, és már megszámolni sem tudom, hogy hányadik a sorban, amelyet a kiadó kínálatából választottam. A Főnix Könyvműhely az én fejemben összeforrt az ifjúsági regényekkel, és hiába virított a kötet hátlapján a jelzés, valahogy nem jutott el a tudatomig az üzenete: ez már inkább felnőtteknek való olvasmány. Ha a figyelmetlenségem miatt a külső jelekre nem is reagáltam, a történetnek sikerült nagyon gyorsan meggyőznie arról, hogy egy mozgalmas, csajos urban fantasy regényt olvasok – azt a fajtát, amelyet annyira kedvelek, és amelyből olyan kevés lelhető fel manapság a magyar könyvpiac kínálatában.

 

Moira Wizan járőr, aki az események kezdetének reggelén egy különleges gyilkossági helyszínt biztosít: az ismeretlen férfi mellkasát szó szerint szétmarcangolták. A rendőrnő mindenre kiterjedő figyelme felkelti a gyilkossági nyomozó érdeklődését, aki az ügy eredményessége érdekében átkéri a lányt a saját osztályára. Moira ekkor még nem sejti, hogy az élete még aznap este – amikor egy férfi ősi szavakat suttog a fülébe – kisiklik megszokott kerékvágásából: elveszti az irányítást a teste és a tudata felett, legközelebbi tiszta pillanatában pedig immár ő maga áll egy holttest fölött. Moira belecsöppen két ősi kelta nép évezredek óta tartó háborújába: továbbra is saját maga és mégsem az – viszont akaratán kívül is mindenképpen az egyik legmeghatározóbb tényező: a Morrighan.

 

Szimpatikusnak ítéltem a regény kezdését, mert egy kellőképpen nőies, ugyanakkor megfelelő mértékben öntudatos karakter tűnt fel a lapokon, akinek mind a szakmai, mind pedig a magánélete hagy némi kívánnivalót maga után, vagyis Moira korántsem tökéletes személy – ugyan melyikünk az. A normál rendőri munkának induló, majd misztikummal és titkokkal átitatott nyomozás úgy válik egyre izgalmasabbá, ahogy Moira egyre inkább belekeveredik az események sűrűjébe.

 

Bevallom, hogy gyengéim a kelta elemekkel rendelkező történetek, ezért amikor ez a szál felbukkant, szinte ideális módon keveredett a modern világgal, majd finoman átvette a cselekmény irányítását, akkor végérvényesen megszerzett magának a történet és többé nem is eresztett – mintha a szerző az én fülembe is ősi szavakat suttogott volna.

 

A történet kellően misztikus, a figyelmet és az érdeklődést fenntartó feszültségadagok a megfelelő időben és mennyiségben, kellő mértékű akcióval vegyítve érkeztek, ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor a karakterek és a gyarló emberi érzelmek vették át az irányítást – a lényeg, hogy végig volt miért és kiért izgulni. Jól összerakott, kellően sötét és kegyetlen, mitológiával, hatásos múltbeli visszaemlékezésekkel átszőtt történetet olvashattam, amelyen érezhető, hogy alapos kutatómunka előzte meg a cselekményszálak kidolgozását. Megemelem a kalapom a szerző előtt, mert nem félt megtenni azt a lépést, amelytől a legtöbben visszariadnak – ez a húzása pedig egyszerre volt kegyetlen és kifejezetten hatásos.

 

Ahogy Moira személyisége, úgy a regény sem éppen tökéletes, de mindenképpen érdekes, témáját, illetve hátterét tekintve különleges – határozottan ígéretes sorozatkezdő kötet. Mi volt akkor mégis vele a problémám? Bevallom, hogy kicsit soknak találtam a főszereplő – és egyben narrátor szerepét betöltő – Moira monológjait, amelyekben ugyan rengeteg információ bújt meg, de ugyanez párbeszédes formában még dinamikusabbá tette volna a regényt – Drake és Moira szócsatái kifejezetten bírtam. Vivien történetmesélésének logikáját nem érheti kifogás, mindezek mellett a mondatai szépek és igényesek, ugyanakkor – mivel ismerem a szerző egyéb megnyilvánulásait – nekem hiányzott belőle a lényét átható vibrálás, ettől pedig egy kicsit művi, vagy inkább steril hatást keltett a szöveg – de persze az is lehet, hogy ezt csak én éreztem így.

 

A karakterek által kiváltott erős érzelmek képesek voltak magukkal rántani, az események részévé tenni, mindez pedig a fordulatokban gazdag és titkokkal övezett cselekménnyel keveredve elérte azt, hogy csak úgy fogytak az egyébként nem túl hosszú regény oldalai – hamar a kötet végére értem, és ugyan sajgó szívvel, de mégis megelégedve zártam be a kiadványt.

 

Bátran ajánlom mindenkinek ezt a sorozatkezdő kötetet, aki kedveli a misztikummal átszőtt cselekményt, a belevaló női karaktert, a titkokat és a meglepetést, vagyis azoknak, akik igazán jó, romantikával nem túlterhelt, de mégis csajos fantasy-t akarnak olvasni – az Anita Blake, a Tündérkrónikák, a Cassandra Palmer vagy éppen a Cat és Bones sorozatok rajongóinak pedig egyenesen kötelező. Nekem tetszett és legszívesebben már emelném is le a folytatást a polcról, de az egyelőre még nem létezik – remélem, hogy nem kell rá sokat várni.