Beszámoló: 23. Sziget Fesztivál 3. nap – 2015. augusztus 14.

Újabb tikkasztóan meleg napra virradtunk, olyannyira, hogy mire megérkeztem a Nagyszínpad elé, már kocsikról locsolták a tömeget – igazából ebben csak az volt a furcsa, hogy jól láthatóan a közönség jelentős részét ez sokkal jobban érdekelte, mint hogy a színpadon az AWOLNATION tombol. A leginkább másnapos tengerésznek kinéző frontember (a piros mikrofonnal) pedig nagyon szerette volna megmozgatni a jelenlévőket, és többé-kevésbé sikerült is – ha mással nem is, akkor a legnagyobb dalukkal, a „Sail”-lel. Igazság szerint én erősen egyszámos bandának tartottam őket, de a koncert alatt azért kiderült, hogy jóval többet tudnak: keményebb rockjuk (amit csak néha, és egyáltalán nem zavaró mennyiségben turbóztak fel elektronikával) kifejezetten ütős volt a délutáni órákban.

 

Alig hogy vége lett a koncertnek, én gyorsan át is siettem az A38 sátorba, hogy belehallgassak Dotan dalaiba, akit eddig csak pár klip alapján ismertem, de úgy éreztem, muszáj lesz meghallgatni élőben is. Ami remek ötletnek bizonyult: a holland énekes-gitáros ugyanis egy meglepően személyes hangvételű, barátságos és szimpatikus koncertet adott, remek hangulat alakult ki (ebben mondjuk közrejátszott az is, hogy elég sokan eljöttek, bár többségében gondolom hollandok). A hangulat egyébként a The Subways-re is megmaradt: az A38 következő show-ját már angolok szállították, középpontban egy rózsaszín hajú énekesnővel (aki mintha az elmúlt napok során keveset aludt volna). Jól megmozgatták a sátor tekintélyes méretű közönségét – egyébként ez mintha egész napra jellemző lett volna, hogy mindenhol, ahol megfordultam, sokan voltak (mint kiderült, jól éreztem, ugyanis teltház volt pénteken a Szigeten, márpedig a kilencvenezer ember már nagyon érezhető tömeg).

 

De a britek előtt még benéztem egy kicsit a Marina and the Diamonds-ra. Nem mintha különösebb rajongója lennék ennek a diszkós popnak, de számomra is megdöbbentő módon Marina koncertjét tényleg élveztem – az mondjuk más kérdés, hogy az énekesnő a rózsaszín magas sarkújával, az egészalakos, testhezálló lila ruhájával, a zöld csillagokkal a fülében és a „Feast” feliratú diadémmal le sem tagadhatná ezt a new wave-es diszkó vonalat. Talán nem a kedvencem, amit csinál, de kétségtelenül jó benne: hogy a vége felé még az is kiderült, a gitárosának és az egyik háttérkollégájának ma van a születésnapja, és erre elénekeltette a közönséggel a „Happy Birthday!”-t, azzal belopta magát mindenki szívébe.

 

Az este egyik legnagyobb dobásának azonban a Kasabian ígérkezett, akik a háttérfelirat szerint a legújabb, 48:13 címűre keresztelt albumukkal érkeztek, bár azért régebbi dalok sem maradhattak ki. Kicsit nehezen indult be a koncert, legalábbis számomra az előző napi Foals-hoz képest erőltetettnek és fáradtnak tűnt, de aztán fokozatosan belejött a közönség és a zenekar is, hogy a végére meglegyen a „stadionrock-hangulat”. Egyébként persze nem lehet rájuk panaszkodni, mindent megtettek, amit lehetett, hogy feltüzeljék a kíváncsiskodókat (a kedvenc pillanatom speciel épp nem egy saját számhoz kötődik: „Word Up” feldolgozásokat hallgatni mindig izgalmas), de valahogy számomra összességében elég érdektelen maradt. A végső megítélésen az sem segített, hogy a kamera utoljára azt mutatta, ahogy a frontember egy nagyot köp a színpadról.

Persze az utánuk következő Avicii miatt eléggé halványnak tűnik minden, ahol nem tombolnak ötvenezren. A svéd DJ (vagy producer? vagy simán EDM előadó?) már akkor megőrjítette a közönséget, amikor még fel sem ért a színpadra, csak megnyomta a „Play” gombot. Nehéz értékelni az ilyen jellegű show-kat: egyrészről ott van a tényleg állandóan, folyamatosan tomboló hatalmas tömeg, akik minden gőzágyúra, minden lángcsóvára, minden tűzijáték-kezdeményre és konfettiesőre minden korábbinál nagyobb ugrálásba kezdenek, másrészről pedig muszáj megjegyezni, hogy ez (akárcsak a tavalyi Calvin Harris) egy másodpercig sem volt több, mint amit egy közepes képességekkel rendelkező DJ bármelyik esti buliban össze tud hozni. Legfeljebb ő kevesebb saját számot hozna.

 

Tavaly azt írtam Calvin Harris és David Guetta End Show-ja után, hogy 2015-ben legalább Avicii-t kell elhozni, ha felül akarják múlni. A svéd pénteki fellépése tényleg csak akkor szólt volna nagyobbat, ha még fergeteges tűzijáték is lett volna mellette, egyébként minden kellék megvolt hozzá (még az irdatlan mennyiségű zöld lézer is). Persze arra nem fogadtam volna nagy téttel, hogy Avicii furcsa country-elektronika hibridjei is jól szólnak, de erre sem lehetett panasz – arra inkább, hogy jellemzően, ha kicsit unalmasabbá vált volna a buli, akkor nem csak a saját számaiból dobott be (így volt John Newman, felcsendült Florence Welch hangja, de még is Coldplay is). Meg arra, hogy csak a végén szólalt meg pár mondatot, amúgy nem beszélt (de nála legalább nem merül fel annak a gyanúja, hogy nem ő ment fel a színpadra).

 

A nap momentuma: gyakorlatilag minden másodpercet ki lehetne emelni az Avicii show-ból. Mondjuk amikor kiderült, a „Levels” még mindig a legnagyobb slágere. Vagy amikor ráeszméltünk, hogy vége, és utolsóként a „Wake Me Up” csendült fel. Vagy amikor olyan kiállások mentek az elektronikus szeletelés közben, hogy a kirobbanó erőket utána még szerintem a Sziget másik oldalán is érezték. Esetleg amikor elment mellettem egy srác egy méteres cserepes növénnyel.

 

De előbb-utóbb véget ért az idei év legnagyobbnak ígérkező szemfényvesztése is, én a színpadtól távozóan meghallgattam a nap legabszurdabb félmondatát („Nem azért mentem el WC-re, mert haragudtam rád, hanem mert nem tudtam visszatartani!”), és inkább valami keményebb után néztem: a jó ír-kelta punk mindig kihagyhatatlan program (függetlenül attól, hogy amerikai csapatról van szó), ráadásul a Dropkick Murphys tényleg jól csinálja – az már nem az ő hibájuk, hogy az A38 sátor leginkább egy izzasztó kemencének tűnt, és egyedül a ventillátorok előtt vagy inkább a szabadban, a füvön ülve van belélegezhető levegő. A tömeg egyébként még itt is érződött, ugyanis eléggé akadozott a beengedés (túl sokan akartak bejutni), de azért mindenképpen megérte kivárni a sort. Egy idő után én meguntam a fulladozást, és úgy döntöttem, inkább tartalékolom az erőmet másnapra – még szükség lesz rá.