Főkép

Bár elsőre azt hihetné az ember, hogy egy ekkora orbitális méretű klasszikusról írni egyszerű, valójában ez a legkevésbé sincs így. Mert mégis mi a bánatot lehetne írni, amit eddig ne írtak volna le/mondtak volna el a korszakalkotó Van Halen korszakalkotó bemutatkozó lemezéről? Hogy a szinte semmiből berobbant, előzmények nélküli, mégis teljesen kiforrott albumon tökéletesen ötvöződtek a hard rockos elemek a korai neoklasszikus heavy metallal? Megvolt. Hogy David Lee Roth mindent uraló színpadi jelenléte és magamutogató személyisége csak úgy ordít a dalokból (a kántálás/kiabálás/éneklés határán egyensúlyozó vokalizálással együtt), miközben Eddie Van Halen csendes zseniként húzódik meg a háttérben (ekkoriban még), és hagyja, hogy a gitárja beszéljen helyette? Pipa. Hogy az olyan slágereket, mint az „Ain’t Talkin’ ’Bout Love” még az is ismeri, aki azt hiszi, hogy nem? Közhely. Akkor miért kéne beszélni erről az albumról? Hát, még csak nem is kell. Főleg azért, mert szerintem az idő sem tett feltétlenül jót neki, és érdekes módon ez épp David Lee Roth-nak köszönhető. A Hagaros lemezek valahogy kortalanok tudtak maradni (ráadásul Hagar klasszikus értelemben énekelni is tudott), viszont a Sunset Stripen hófehér Cadillacben kocsikázó spandexnadrágos zenekar képét sugalló dalok („Feel Your Love Tonight”, „Jamie’s Cryin’”)  a mai fülnek kicsit már viccesek. Ennek ellenére a legendás jelzőt abszolút megérdemli a debüt. Az „Eruption” hatása például kétségbevonhatatlan. A kétkezes tapping technikát nem az elsők között alkalmazó, de a mainstream rockzenében elsőként megjelenítő dal kis túlzással a mai napig hivatkozási alapot jelent a gitárosok számára, és komolyan meghatározott mindent, ami utána következett.

 

 

A másfél perces gitárszólót követő Kinks feldolgozás pedig szintén szépen bedolgozta magát a hatalmas rock klasszikusok közé, a minden ízében zseniális „Ain’t Talkin’ ’Bout Love”-val együtt. De nemcsak a nyilvánvaló alapvetések miatt érdemes a figyelmünkre a Van Halen, hanem az olyan, akkoriban újítónak számító tételek miatt is, mint az „Atomic Punk”, amiben Eddie szintén olyat művel a gitárjával, amit előtte kevesen. És úgy általában, a fickó olyanokat játszik az egész albumon, hogy csak kapkodjuk a fejünket (az amúgy elég ostoba „Ice Cream Man” szólója például mi, te jó ég). Bár kicsit kutyáztam David Lee Roth-ot, azért neki is vannak kiemelkedő pillanatai (meg persze ez a Roth-Hagar vita abszolút ízlés dolga, kb. ilyen Waters-Gilmour szinten), például a B oldal egyik legjobb dalában, a „Little Dreamer”-ben, a metalos „On Fire”-ban, meg a már említett „Atomic Punk”-ban. Sajnálatos irónia, hogy egy-két kivételtől eltekintve a Roth-os dalok jobbak, viszont ennek ellenére én tartom, hogy Hagar messze jobb énekes. De ugye: almák-narancsok.

 

 

Mostani ésszel felfoghatatlan amúgy, hogy megjelenésekor mekkora sikere volt mind a bandának, mind a bemutatkozó albumnak. A Van Halenből csak az Egyesült Államokban több mint tízmilliót adtak el, ez pedig egyből a szupersztárok közé repítette a bandát. Ezt a teljesítményüket csak a pár évvel későbbi, 1984 című lemezükkel (meg az azon szereplő über-klasszikus „Jump”-pal) tudták túlszárnyalni, de az már egy másik történet, az abszolút kommercionális (és eredeti felállásában lassan széthulló) Van Halen története. A ’78-as debütben még elég vadság és furcsaság volt, hogy a mainstream ne ölelje maximálisan a keblére, ezért az egyértelmű túlhaladottsága ellenére a Van Halen mégiscsak a rock-metal műfaj örök klasszikusa (még ha nem is úgy, mint a Physical Graffiti a Zeptől, vagy a Paranoid a Sabbath-tól), ami teljes joggal állandó szereplője az „iksz album, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz”-típusú listák élbolyának. 

 

A zenekar tagjai:

David Lee Roth – ének

Eddie Van Halen – gitár, vokál

Michael Anthony – basszusgitár, vokál

Alex Van Halen – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Runnin’ With The Devil

2. Eruption

3. You Really Got Me

4. Ain’t Talkin’ ’Bout Love

5. I`m The One

6. Jamie’s Cryin’

7. Atomic Punk

8. Feel Your Love Tonight

9. Little Dreamer

10. Ice Cream Man

11. On Fire

 

Diszkográfia:

Van Halen (1978)

Van Halen II (1979)

Women and Children First (1980)

Fair Warning (1981)

Diver Down (1982)

1984 (1984)

5150 (1986)

OU812 (1988)

For Unlawful Carnal Knowledge (1991)

Balance (1995)

Van Halen III (1998)

A Different Kind of Truth (2012)