Beszámoló: Watch My Dying / divideD – Budapest, Dürer Kert, 2015. augusztus 8.
Írta: Uzseka Norbert | 2015. 08. 12.
Az V. Tattoo The Sun fesztiválon sajnos csak két zenekar koncertjét tudtam megnézni, de azok is épp elég jók voltak, hogy meséljek róluk.
A divideD egy új formáció, mely már kinézetével is felhívja magára a figyelmet. Steampunkos beütésű jelmezeikről az Arcturus jutott eszembe, a zenéjükről nem, de sok más egyéb igen. Maguk is bevallják, hogy az Iron Maidentől a Linkin Parkon át a Deathstarsig nagyon sok különféle hatásuk van, ami annyit tesz, hogy popba hajló dallamok, gépies, technós ritmusok épp úgy előfordulnak náluk, mint monumentális refrének és ütős metal riffek. Nem lehetett szerény munka ebben a nyári melegben így kiállni, de nem tűnt úgy, hogy a maszkok mögött erőlködés folyna. A technika ugyan megtréfálta psyKlone gitárost, pont, mikor belekezdett volna az Iron Maidentől feldolgozott „Bring Your Daughter to the Slaughter” szólójába, de egyébként, ahogy egy barátom mondta ott helyben, európai szinten muzsikáltak. Bár már egy ideje nem megy ritkaságszámba, mégis jól esett egy újabb olyan magyar énekest hallani, aki tud is énekelni – Belmont a Vazul Vére rockoperában is szerepel, meg amúgy sem kezdő, és a Bruce Dickinson-féle magasaktól a hörgésig mindent szuperül hozott. Nem mondom, hogy azonnal be tudtam fogadni minden dalukat, de nem gondolom, hogy annyira eklektikus lenne, hogy egy átlagos rockrajongó ne tudná néhány meghallgatás után befogadni és megszeretni ezt a zenét. Ehhez pedig a legkönnyebb út a honlapjukon keresztül vezet, ahol ingyen letölthető a bemutatkozó Ends of Earth EP.
A Watch My Dying első EP-je 2000-ben jelent meg, és nem sokkal később beléptek a legnagyobb magyar kedvenceim közé. Az ő zenéjük is igen változatos, bár náluk popnak nyomát sem találni, keményebb elektro ritmusok azért akadnak – amúgy meg komplex, rideg, gépies, őrlő metal ez, mely sajátos tükörképe a torz világnak, melyben élünk. Gaobr, a derékig érő hajú énekes ritkán hallatja tiszta hangját, az extrém vokalizálás inkább terepe, de így is képes olyan fogós témákra, melyek úgy beülnek az ember agyába, hogy aludni sem bír tőlük. Bizony, egy WMD koncert csúful be tudja indítani az adrenalin termelést az emberi szervezetben, különösen az olyan dalok, mint a „Harmatátkozó”, a „Nich vor dem Kind” vagy a zárásként elővezetett „Fényérzékeny”.
Nagyon rég nem láttam egyébként őket koncerten, mert manapság nagyon ritkán jutok el bárhova, de ahogy elkezdődött a koncert, azonnal beérkezett a borzongás, ami a WMD zenéjét hallva kap el. A zenekar kiállása továbbra is tiszteletet parancsoló, olyan komor-komoly zúzást tudnak produkálni. Még úgy is, hogy a koncert kezdése csúszott egy elromlott erősítő miatt. Csak azt tudom mondani, amit eddig is: számomra a WMD egyenlő a modern metallal, függetlenül attól, hogy ez a zene mennyire számíthat még modernnek. Úgy értem, amikor indultak, még futurisztikus volt, amit csináltak, mára azonban boldog-boldogtalan djentet tol, szaggatott, ipari hatású gitárriffekkel, bonyolultnak tűnő ritmusokkal. Mondanivaló, súly és fellépés tekintetében azonban nem sokan emlegethetők egy lapon a WMD-vel.
A koncert néhány dalában színpadra lépett az Anima Prizma Mozgásműhely egy csinos hölgytagja, aki a tűzzel játszott, de nem volt égő, csak látványos. Igéző tűzshow-ja egyszerre egészítette ki és ellenpontozta a WMD metalját, és nem csak a lángok miatt emelte az est fényét. Azt azonban nem feledtette, hogy a 2013 végén kiadott 4.1 EP folytatása, a 4.2 még mindig késik. Pedig nagyon jól esne már új anyagot hallani tőlük.
Fotó: Uzseka Norbert