Főkép

Fülszöveg:

Ismeretlen, magukat függetlennek valló vámpírok csoportja bukkan fel a városban. Gyilkosságok történnek, rendőrök halnak meg. Anita megtudja, hogy vámpír-terrorista csoporttal áll szemben, akik akár az életük árán is bebizonyítják, hogy a vámpír is lehet szabad lény, hogy nem kell felesküdnie egyetlen vámpírmesternek sem, anélkül is civilizált lényként élhet. Eszközeik azonban megengedhetetlenek, ezért Anita harcba száll ellenük. Ugyanakkor házon belül is indulatos napokat él meg: valahogy meg kell emésztenie, hogy egyik legújabb szeretője még a tizennyolcat se töltötte be, és Asher is egyre több konfliktust és indulatot szít a szeretők között. Anitának és Jean-Claude-nak fel van adva a lecke, hogyan kezeljék a lassan veszélyessé váló helyzetet.

 

A kötet tartalmazza a Szépség című novellát is.

 

Részlet a regényből:

1

A rendőrségi kihallgatószoba a filmeken mindig tágas, és hatalmas belső ablakai vannak, hogy mindenki mindent lásson. A valóságban meglehetősen szűkös kis helyiség, aminek szinte soha nincs nagy ablaka. Ezért olyan szemcsés és fekete-fehér a rendőrségi filmek zöme, nem pedig csilivili színes. Ez a kihallgatószoba fakó bézsre volt mázolva, vagy vakondszínűre, a franc tudja, ez a két szín nekem eléggé egykutya. Mindegy is, az a jellegtelen árnyalat volt, amit az ingatlanügynökök semleges, meleg színnek neveznek; csak épp nagy kamu az egész. Mert hideg, személytelen vacak. Volt még benne fém kisasztal és hozzá fémszék. Nyilván az volt a fém mögött az elmélet, hogy abba nem tudja majd az elítélt belekarcolni a nevét meg az zeneteit, mint a fába szokás, de persze az elméletgazda még nem hallott a vámpírokról meg a vérállatokról, akiknek a fém nem nehezebb ügy a fánál. Nem kevés karcolás díszlett a fényes felületen, a legtöbbet egyszerűen a karmukkal vésték bele, emberfeletti erővel az órák hosszat tartó emberfeletti unalomban.

Az a vámpír viszont, aki most ült az asztalka másik oldalán, nem a kezdőbetűit karcolta az asztallapba. Hanem zokogott, de olyan hevesen, hogy a csoffadt válla csak úgy rázkódott bele. Fekete haját hátrasodorta az arcából, és két kezét az arcára tapasztotta. Elég mű gesztusnak tűnt, amennyire mű volt a haja éjfeketesége is.

– Azért utálnak, mert vámpír vagyok – hüppögte könnyes hangon.

Két tenyeremmel az asztallapra támaszkodtam. A zakóm zafírkék színe túlságosan is kiragyogott a színtelenségből, de az is lehet, hogy a körmöm vöröse volt olyan idegen. Még az előző esti randim miatt kentem fel, csak épp a rendőrbíró Anita Blake-en tűnt furának. Elszámoltam magamban tízig, hogy ne kezdjek ismét üvöltözni a gyanúsítottal. Mert az előbb amiatt bőgte el magát. Mert ráhoztam a frászt. Jesszusom, hogy egyeseknek még akkor se nő ki a tökük, amikor élőhalottként újjászületnek!

– Dehogy utálom magát, Mr. Wilcox – mondtam végül halkan, mármár barátságosan. A Halottkeltő Rt.-nél napi rendszerességgel voltam kénytelen ügyfelekkel tárgyalni, azt a hangomat bármikor előkaphattam. – A legjobb barátaim vámpírok és alakváltók.

– Akkor is vadászik ránk. És megöl – mondta panaszosan, de azért kikukucskált az ujjai között. A könnye rózsaszín volt, valakinek a vére színezte meg. És ahogy a kezével maszatolta a képét, egészen rózsaszínűre kente a rászáradó könnyével. Valahogy nem passzolt a gondos ívbe szedett szemöldökhöz, és a bal szeme feletti szemöldökkarika matt kék acéljához. Nyilván azért kéket rakott be, hogy kiemelje a szeme kékjét. Kár, hogy vizenyős, sápadt kéksége cseppet sem illett a haj éjfeketeségéhez, és a karika kékje is inkább azt emelte ki, hogy mennyire savószínű a szem, amihez a rózsaszín könnymaszat jobban megy, mint a sok mesterséges körítés. Lefogadtam volna, hogy életében egészen ezüstös szőke, legfeljebb seszínű világosbarna lehetett a haja.

– A törvény által felhatalmazott vámpírhóhér vagyok, Mr. Wilcox, aki csak akkor kopogtat az ajtón, ha megszegte a törvényt.

– Bele tud nézni a szemembe – pislogtak rám a fakó szemek.

Elmosolyodtam, és rajta voltam, hogy a mosolyom a szememet is átmelengesse, de nem hinném, hogy összejött.

– Ugyan, Mr. Wilcox. Barney, hiszen alig két éve halt meg. Komolyan azt hiszi, hogy az óvodás vámpírtrükkjeivel bármire is juthat velem?

– Azt mondta, az emberek félni fognak tőlem – suttogta válaszul.

– Ki mondta? – hajoltam valamicskét előre, a kezemet nem mozdítottam, megfeszültem, hogy kellemes benyomást keltsek, nehogy nekem megint összerondítsa magát.

– Benjamin – motyogta.

– Milyen Benjamin?

– Benjamin, Benjamin – ingatta erre a fejét. – A nagy öregeknek csak egy neve van.

Biccentettem. A valóban vén vámpíroknak tényleg csak egy neve volt, mint Madonnának vagy Beyoncének, csak épp a legtöbben azt nem tudják, hogy a pályafutásuk során előbb párbajozniuk kell azért az egy névért, hogy lemeccseljék, ki lesz az a világon, aki használhatja. Egy hatalmas vámpír odaállhat egy másik elé, aki esetleg már évszázadok óta hord egy adott nevet, hogy adja át neki vagy vívjon meg vele érte. De ezt nem fejtettem ki neki, mert ezt tényleg kevesen tudják, még a vámpírszakértők közül sem mindenki. Ősi szokás volt ez, kezdett kikopni, mert a modern vámpírok szívesen megtartották a második nevüket is, ráadásul a párbajozás illegális móka lett, ahogy a vámpírok maguk végre legális státuszba léphettek. És a párbajt a törvény mindenképpen elítélte, akár volt túlélője, akár nem. Elég sokba lefogadtam volna, hogy ez a Benjamin közel sem olyan nagy öreg, hogy ismerné az egynevűség mögötti vámpírsztorit.

– És hol találom Benjamint?

– Azt hittem, a maga hatalmának egyetlen vámpír sem tud ellenállni – villant durcás harag a szemében. A könnyek alatt viharos indulatok lapultak.

– Csak akkor találhatom meg, ha egy hozzá metafizikailag kapcsolódó lényen át indulok hozzá. Valaki olyanon például, mint maga – tettem hozzá, hogy vegye csak szépen fenyegetésnek.

– Azt úgysem tudja megcsinálni – vágta rá arrogáns-ellenségesen.

– Olyat senki sem tud.

– Biztos benne? – kérdeztem egy fokkal halkabban.

– Maga rendőrbíró, nem használhat rajtam mágiát.

– Ez ugyan nem mágia, Barney. Ez egyszerűen pszichés képesség, márpedig a törvényt szolgáló erők tisztjeinek a törvény engedélyezi az ilyen speciális képességek alkalmazását, ha és amennyiben úgy ítélik meg, hogy csakis így akadályozhatják meg az élet veszélyeztetését célzó cselekvések végrehajtását.

A homlokát ráncolva dörzsölte meg rózsaszínre kent arcát. Hangosan szipogott, odalöktem hát neki egy doboz papírzsepit. Elvett egyet, kifújta az orrát, majd megdobott egy dühödt pillantással. Felteszem, azt próbálta üzenni, hogy kemény csávó, de az én praxisomban ez még a B csoportos selejtezőt se ütötte meg.

– Vannak jogaim. Az új törvények nem hagyják, hogy kivégzési parancs nélkül bántson.

– Az előbb meg még azon parázott, hogy megölöm. Jaj, Barney, igazán eldönthetné már, mi az ábra – mondtam, és az egyik kezemet úgy emeltem a levegőbe, mintha lenne benne valami, amit látnia kellene. – Most akkor veszélyes vagyok magára, vagy… – és felemeltem a másik kezemet is – …nem vagyok veszélyes?

– Fogalmam sincs – morogta. A haragja duzzogásba fordult.

– A kislány, akit Benjamin meg a többi vámpír elrabolt, még csak tizenöt éves. A törvény szerint még nem adhatja önállóan a beleegyezését, ha vámpír akar lenni.

– Nem raboltuk el – csapott felháborodottan az asztalra.

– Mivel a törvény szerint még kiskorú, akkor is emberrablásnak számít, ha esetleg a saját akaratából ment magukkal. Jelenleg éppen ott tartunk, hogy emberrablást követtek el, és gyilkossági kísérletet. Ha túl későn találjuk meg, akkor már nemcsak kísérlet lesz, hanem gyilkosság, és akkor megkapom azt a bizonyos kivégzési parancsot a maga, Benjamin és a többi vámpír nevével.

Ugrálni kezdett a szeme alatt egy ideg, és olyan hangosan nyelt, hogy szinte visszhangzott a szobában.

– Nem tudom, hova vitték.

– Nincs már idő hazudozni, Barney. Amint Zerbrowski őrmester belép azon az ajtón a kivégzési paranccsal a kezében, véres péppé lőhetem a maga agyát és szívét.

– De ha meghalok, végképp nem fogom tudni megmondani, hol a lány – felelte látható elégedettséggel.

– Vagyis csak tudja, hova vitték.

Erre persze összeszarta magát, és annyira szorongatta a markában a zsebkendőt, hogy a végén kifehéredtek az ujjpercei. Úgy dugig volt vérrel, hogy még foltosodni is tudott a bőre. Alaposan megcsapolhatott valakit.

Kinyílt az ajtó. Barney Wilcox, a vámpír rémülten sikkantott fel. Zerbrowski göndör fürtjei az inge nyakába hulltak, a nyakkendője meglazítva, rajta látványos folt hirdette, hogy megint evett valamit. Barna nadrágja és a fehér ing olyan gyűrött volt, mintha abban aludt volna. Még az is lehet, hogy így aludt, bár a felesége, Katie, minden reggel glédába vágta. Hogy hogyan sikerült mindent összecsócsálnia magán, mire beért a rendőrőrsre, rejtély. Most nagy komolyan feltolta új, teknőckeretes szemüvegét az orrán, és egy papírt tolt felém. Nagyon hivatalosnak látszó papír volt, és ahogy átvettem, a vámpír felsikoltott:

– Megmondom! Mindent elmondok, csak ne öljön meg, kérem! Kérem szépen!

– A gyanúsított kész együttműködni, Blake rendőrbíró? – húzta vissza a kezét Zerbrowski. Barna szemében pajkosan villant a fény. Ha rám vigyorog, esküszöm, sípcsontom rúgtam volna, de komoly maradt. Egy kislány élete volt a tét.

– Jobban teszi, ha együttműködik, Barney, mert ha átveszem ezt a papírt, már nem marad olyan törvényi lehetőségem, ami ne lenne halálos.

Barney gyorsan elárulta, hol a titkos búvóhelyük, és Zerbrowski már indult is.

– Indul a buli – mondta.

Barney felpattant, és lódult volna utána, de a lábbilincsek gyorsan megállították. A sztenderd eljárás szerint a vámpírok kezét és lábát meg kell bilincselni. A kezéről levettem a bilincset a kihallgatás kezdetén, hogy bizalmat ébresszek benne, és mert nem láttam veszélyesnek.

– Hova megy?

– Átadja az információt a biztonsági erőknek. A maga helyében inkább azért imádkoznék, hogy még élve találják a lányt.

– Maga nem is megy? – fordult felém a rózsaszín-könnyes képével meglepetten.

– Háromnegyed órányira vagyunk a helyszíntől, Barney. Ennyi idő alatt rémesen ronda dolgok történhetnek. Vannak rendőrök közelebb is.

– Magának akkor is mennie kéne. A filmekben úgy van.

– Ja, hát hogyne. Csak ez nem egy film, és akad más rendőrbíró is a városban.

– Akkor is magának kéne menni – suttogta. Aztán maga elé meredt, mintha képtelen lenne tisztán gondolkodni, vagy mintha éppen valaki a fejébe magyarázna neki, csak épp én nem hallanám.

– A rohadt életbe – ugrottam fel, mielőtt még körvonalazódott volna bennem bármilyen terv is. Mindenesetre belemarkoltam Barney fekete pólójába, és erőteljesen magamhoz rántottam. Alig pár centire volt tőlem az arca. – Csapda az egész, Barney? Engem próbálnak csapdába csalni?

A szeme elkerekedett, fehéren villogott. Túlságosan is gyorsan pislogott. Hát persze, nem volt még sok ideje, hogy begyakorolja a nem pislogás vámpír-gyakorlatát. Az a vizenyős kékség lassan szétáradt az egész szemén, elnyelte a fehérjét, olyan volt, mintha napsütötte vízfelületbe bámulnék bele. Sziszegve csattogtatta rám vámpíragyarait. Vámpírereje felágaskodott, és hátra kellett volna ugranom, csak épp annyira megszoktam már, hogy a vámpírok, akikkel dolgom akad, soha nem bántanának, hogy hirtelen el se jutott az agyamig, hogy most azért akad némi különbség. Elfelejtettem, hogy ő vámpír, én meg nem. Pislogni se volt időm, olyan gyors volt, a karja átkapta a derekamat, és felemelt a földről. Én se voltam lassú, de most csak két választásom maradt. A régi időkben, amikor még a törvény nem ítélte a gyanúsítottak tisztességtelen megfélemlítésének a feszület magunkon tartását, és nem voltam kénytelen a széfbe zárni a pisztolyommal együtt, szóval régen egyszerűen csak előrántottam volna a feszületemet. Most azonban csak aközül választhattam, hogy az asztalon próbálom tompítani a becsapódásomat a kezemmel vagy a torkát markolom meg, nehogy egyből belém vágja az agyarait. Az utóbbi mellett döntöttem, és ahogy két kézzel elkaptam a nyakát, becsapódtam az asztalba. Szerencsére az ő keze alattam volt, nem volt olyan megrázó a baleset. Legalább nem szédültem bele.

A vámpír az arcomba hörgött, csattogtak a fogai, és csak az alkarom tartotta távol a torkomtól. Az én erőm is emberfeletti erő, de alacsony nőként nem lehettem annyira erős, mint ő. Elkapta a csuklómat, és megpróbálta elrángatni a nyakától. Nem is igyekeztem megakadályozni, mert ezzel csak a malmomra hajtotta a vizet: láthatóan soha nem verekedett még, gőze se volt az erőhatásokról, nem látta, hogy így csak még jobban belenyomódik a gigájába a könyököm. Nekem legalább volt tapasztalatom ebben a témában.

Hallottam, hogy kivágódik az ajtó, de persze nem nézhettem oda. Nem vehettem le a tekintetemet a vámpírszemekről és agyarakról, még egy fél pillanatra se nézhettem félre, de legalább már tudtam, hogy itt van a segítség a szobában. Kezek ragadták meg hátulról, és az újonnan jöttek felé fordult, hogy állja a harcot. Én meg feküdtem az asztalon, és néztem, ahogy az ügyetlen vámpír ötletszerűen püföli a  egmentésemre sietett egyenruhás Grál-lovagjaimat, akik szerteszét repültek a szobában. Kihasználtam a pillanatot, és átvetettem magam az asztalon, le a földre. Lábujjhegyen és az ujjaimon landoltam, tűsarkúm sarka nem is koccant a földhöz, ahogy lekuporodtam. Lábakat láttam: a még mindig megbilincselt vámpírlábakat és az egyenruhás rendőrlábakat. Az egyik egyenruhás nem kelt fel, nyöszörgő kupacként hevert az falnál, de egy másik egyenruha és egy civil szett még küzdött a vámpírral. Az öltönynadrághoz tartozó cipő fényesre suvickolt fekete volt, biztosra vehettem hát, hogy Dolph Storr kapitány lába tartózkodik benne.

A vámpír elpattintotta a lábbilincseit, és most kapcsolt csak teljes gőzre a balhé. A jó fenébe! A régi szép időkben most foghattam volna a pisztolyomat, és lepuffantom, de hol vannak már azok az idők. Rá nincs élő kivégzési parancsom, naná, hogy Zerbrowskival megvezettük az előbb. És parancs nélkül nem puffanthattam le csak úgy. Bakker.

Épp időben emelkedtem fel, hogy lássam, ahogy Dolph teljes, kétméteres testével a jóval alacsonyabb vámpírra vetődik. Két karjával átkarolta a vámpír vállát, és megmarkolta a fejét. Klasszikus Nelson-fogás volt, és Dolph a maga termetével gyakorlatilag bárkit legyűrt volna így, kivéve egy vámpírt, akit épp alig tudott lefogni, pedig az egyenruhás markolta a kezét. De aztán az egyenruhás arcából kiszaladt minden élet, és az ökle Dolph arca felé indult. Szerencsére Dolph észrevette, és a vámpír fejét pajzsként maga elé rántotta, az szedte be az ütést.

– A francba is, senki ne nézzen bele a vámpír szemébe! – üvöltöttem.

Átvetődtem az asztalon, hogy a leggyorsabban Dolph segítségére siethessek. Közben újabb egyenruhás érkezett a szobába, és a vámpírbűbájjal elbutított kollégát próbálta leszerelni. A vámpír próbált kifordulni Dolph fogásából, és a kezeit már kiszabadította. Az ajtónál mozgolódás támadt, de nem volt időm megfigyelni, miben mesterkedik a frissen befutott erősítés.

Bordán rúgtam a vámpírt, ahogy kell: elképzeltem, hogy a rúgás betalál, és a másik oldalon még ki is tolja a csontot az erő. A judo így tanítja, és hiába, hogy már vegyes harcművészettel foglalkozom, a régi reflex kapcsolt be, és ezért a bordákon át a mögötte lévő falat céloztam. Épp csak két apróságról feledkeztem el: egyrészt, hogy már jóval erősebb vagyok egy átlagembernél, másrészt, hogy hatcentis tűsarkakon harcolok.

A rúgás ereje eltaszította Dolph-tól a fél kézzel a mellkasához, a másikkal pedig utánam kapó vámpírt. A következő rúgás a szegycsontot célozta, hogy elálljon a lélegzete, mintha nem is vámpírral, hanem halandóval verekednék, akinek nem árt, ha kap levegőt. Jó, a bunyóban az embernek beugranak az alapok, akárki ellen harcol is.

Telibe találtam a mellkasát, és a sarkam belemélyedt a szegycsontba, aztán az erő felfelé tolta, a szíve felé. Átfutott az agyamon, amikor éreztem, hogy beleváj a tűsarok a húsába: vajon a hatcentis sarok eléri-e a szívet, de aztán egyéb gondom akadt. Mivel reagált a döfésre. Hátraugrott. Csakhogy a sarkam belészorult. Rántott hát engem is magával, mert a cipőmet a pánt masszívan tartotta a lábamon, a seggem lecsusszant az asztalról, amin eddig támaszkodtam, és már húzott is maga után a földön. Mivel alacsony vagyok, kénytelen voltam a kezemmel tartani magam, hogy ne csak úgy lógjak le róla, mint valami karácsonyfadísz. Közben meg felcsúszott a szoknyám, kilátszott a harisnyám pereme és a tangám. Nem volt valami elegáns póz, de ha csak a méltóságom bánja a helyzetet, még jó vagyok. Egy kis villantásba még nem halok bele.

Ragyogó, fehér fény áradt szét a szobában. A vámpír sziszegve hátrált, én meg pókjárásban hátráltam vele, de lassan kezdett kicsúszni a cipősarkam a mellkasából, a súlyom tehetetlensége csak kirángatta. Valaki elsétált mellettem, a kezében egy szent tárgy ragyogott hideg, fehér fénnyel, mintha a csillagok jeges fényét markolta volna. Még soha nem láttam ennyire fényesen izzani szent holmit, hacsak nem adódott hozzá az enyém ereje. Elég lenyűgöző látvány volt Zerbrowski, ahogy a magasba emelt keresztjével megy a vámpír felé, és az alakja elvész a nagy ragyogásban. Lerángattam a szoknyámat, és ahogy lehunytam a szemem, feketén sült ki a látómezőmben a kereszt körvonala – nem ártott volna hegesztőszemüveget húznom, mielőtt belenéztem a fényébe. Az én keresztem egymagában soha nem fénylett ennyire, de mostanában csak akkor hozhattam be magammal a kihallgatásra, ha a vámpír emberölésért vagy legalábbis annak megkísérléséért került lefogásra. Mert olyankor mondhattuk, hogy szükségünk van olyan önvédelmi eszközre, amit nem tudnak kicsavarni a kezünkből, ahogy egy pisztolyt.

Dolph a kezét nyújtotta, én meg elfogadtam, és felálltam. Volt idő, amikor nem kértem volna a segítségből, de már látom, hogy Dolph részéről ez leginkább a tisztelet és bajtársiasság jele, Zerbrowskinak is ugyanígy a kezét nyújtotta volna.

Együtt figyeltük, ahogy Zerbrowski a hite erejével a sarokba szorítja a vámpírt. A kereszt, pontosabban a szent tárgy ugyanis nem önmagától izzik föl vámpír jelenlétében, hanem a hittől, ami a gazdájában munkál. Vagy ha megáldotta valaki, akinek elég erős a hite, hogy önmagában is megmaradjon a kereszten. Nem egy pap akadt, akit nem eresztettem volna a szentelt vizem közelébe, mert korábban befuccsolt, amit vele áldattam meg. Elég ciki, pláne a kritikus pillanatban. És az egyház rá is szokott, hogy a vámpírhóhéroktól kérjen véleményt az ország papjairól ebben a témában. Mi kezdtünk lenni a hitteszt. Kínos.

A vámpír összehúzta magát a sarokban, két kezével az arcát takarta, és vonyított:

– Hagyja abba! Fáj! Ez fáj, elég!

– Ha megbilincseltük, majd elrakom – hallatszott a ragyogásból Zerbrowski hangja.

Egy egyenruhás érkezett a vadiúj, természetfeletti lényekre tervezett bilincsszettel. Elég drága holmi volt, még nekünk se volt belőle túl sok, ezért csak nagyon indokolt esetben használtuk. Barney fiatal vámpír volt, nem ítéltük veszélyesnek, eddig nem ilyet kapott. Tévedtünk. Arra a rendőrre pillantottam, aki a falnál hevert. Amikor valaki csekkolta a pulzusát, felnyögött, mint akinek nagyon fáj valami. De legalább élt, még ha nem is nekem köszönhetően. Hülye voltam és nagyképű, és most más bánja. Hogy utáltam, amikor én tehettem róla. Milyen rohadtul utáltam!

Az egyenruhás rémülten közelített a vámpírhoz. Dolph-fal egyszerre nyúltunk a bilincs után. Egyszerű szerkezet volt: viszonylag rövid acélrúd kapcsolta össze a kezek bilincseit a lábakéval. Összenéztünk.

– Én vettem le a kezéről, hogy rendes zsarusat játsszak vele.

Mélyen belenézett az arcomba. Sötét haja rövid volt, épp csak összeborzolódott a bunyóban. Most lesimogatta, és közben rohadt komolyan méregetett.

– Ráadásul nem a kapitány dolga, hogy a gyanúsítottakkal verekedjen, még ha nincs is nála senki nagyobb az egész házban – mosolyogtam rá.

Erre bólintott, és hagyta, hadd csináljam én. Volt idő, amikor ő csinálta volna, nehogy bajom essen, de már megtanulta, hogy bennem a legnehezebb kárt tenni a helyiségben, persze a vámpírt leszámítva. Engem aztán elverhettek, mégis nyomultam tovább, nem csuklottam össze. És valahogy azt is felfogta, hogy magamat okolom, amiért ez az egész balhé így elszabadult. A protokoll szerint a vámpírok kezéről soha nem kerülhet le a bilincs. Én mégis levettem, hogy szóra bírjam. Mert kétség sem merült fel bennem, hogy egy ilyen bébivámpírral, mint ez a Barney, röhögve elboldogulok. Mázli, hogy senki sem halt bele.

Dolph ezt mind értette, mert ő is ugyanígy érzett volna a helyemben, így hát hagyta, hogy végezzem a dolgot az acélszerkezettel. Egy intéssel elküldte az egyenruhást, de ő azért maradt a hátam mögött, biztos, ami biztos. És ha jó kondiban lévő, kétméteres óriások vigyáznak rám, az ellen soha nem tiltakozom. Volt idő, amikor Dolph nem bízott bennem, mert ugyanilyen szörnyetegekkel randizom, de szerencsére feldolgozta a témát, túltette magát a problémáin. Annyira, hogy megkaphattam végre a szövetségi jelvényemet. Az adminisztráció tanúsága szerint immár rendes zsaru voltam, és Dolph-nak megvolt végre a jó oka, hogy megbocsássa nekem, hogy szörnyekkel állok össze. Az új jelvényemnél jobbat keresve sem találhatott volna, pláne, hogy elég ótvarul viselkedett velem meg másokkal is korábban, és kis híján a saját jelvénye is ráment, meg persze az önbecsülése. Elég hosszasan beszélgetett a helyi vámpírokkal, köztük is egy Dave nevezetű volt zsaruval, aki már a Döglött Dave-hez címzett kocsmát viszi a városban. Így sikerült megbékélnie az életével.

Beléptem Zerbrowski keresztjének fehér ragyogásába. A vámpír már nem ordibált, csak nyöszörgött a sarokban. Még soha nem kérdeztem meg a vámpír spanjaimtól, hogy tényleg fáj-e, ha keresztet tartanak a képükbe, vagy egyszerűen egy leküzdhetetlen erő kerekedik felül olyankor rajtuk.

– Barney?! – szólítottam meg. – Most megbilincselem, hogy Zerbrowski őrmester eltehesse a keresztjét. Szólaljon meg, Barney, hogy tudjam, megértette, amit mondtam! – térdeltem le mellé kellő távolságban.

Ahhoz persze elég közel voltam, hogy ha megint bevadul, rám tudja vetni magát, de valakinek közel kell kerülnie hozzá, hogy megbilincseljük, és ez a valaki jelen döntésem szerint én vagyok. Mivel én vettem

le róla a bilincset, nem állhatok félre, míg valaki más az életét kockáztatja, hogy lefogja. Az én hetykeségem miatt voltunk ebben a helyzetben, most bűntudatból voltam kénytelen lépni, és megoldani a gebaszt.

Mozgás támadt mögöttem, de most nem nézhettem félre, minden idegszálammal a sarokba szorított vámpírt kellett figyelnem. Ez a veszély reális, nem kezdhetek most más veszélyekkel is foglalkozni. Azt a kollégákra bíztam, azért voltak. Az én világom jelenleg a gyanúsítottra korlátozódott, de azt azért éreztem, hogy Dolph mögöttem halkan vált pár szót valakivel, majd fölém hajol.

– Az embereink kiszálltak a helyre, de megszakadt velük a kapcsolat.

– A fenébe is! – suttogtam. Több lehetőség is volt: talán csak lekapcsolták a rádióikat, ahogy a vámpírok után kutattak. De bajuk is eshetett. Megölhették vagy túszul ejthették őket a vámpírok. Kifutottunk az időből ezzel az egy nyavalyással, indulnunk kellett a társaink segítségére. Nem vacakolhattam tovább.

– Barney, halld szavam! – mondtam halkan, de a nekromanta erőimet megpendítve a hangomban. A hivatásom a vámpírhóhérság, de a pályát zombikeltőként kezdtem. Pszichés adottságaim a halottak és az élőhalottak felett voltak. Nem szándékosan csináltam, csak épp annyira le akartam már zárni ezt a dolgot, hogy a hatalmam önkéntelenül is önjáróan kezdett cselekedni. Illegális lett volna, amit művelek? Visszaélés a pszichés hatalmammal? A balhé után, és pláne, hogy egy tizenöt éves kislány talán éppen meghal miatta, és minimum két rendőrünk rádiója elnémult, a gyanúsított nem sokat ágálhatott. Kezdtünk kifutni az időből, és kellett a segítsége, már amennyit ki lehetett csikarni belőle. A törvény engedélyezte a pszichés nyomásgyakorlást, ha emberélet a tét, vagy ha a gyanúsított korábban, enyhébb eszközök alkalmazásakor nem bizonyult együttműködőnek. Vicces, hogy épp az a törvény, ami nem hagyta, hogy csak úgy lepuffantsam, most olyanokat simán engedélyez, amik korábban kétesnek számíthattak, és szóba se jöhettek volna. A törvény adta, a törvény elvette.

Barney felnyögött.

– Ne! – nyöszörögte akár egy kisgyerek.

– Mit ne, Barney? – súgtam, és még én is hallottam a hangomban a hatalom ízét. A verekedés közben nem hozakodhattam elő vele, mert úgy nehéz koncentrálni, márpedig a halottakhoz az nem árt. Most szépen elpakolhattam volna, most tudtam vele bánni, de előbb még meg akartam bilincselni Barney-t. És szóra is kellett bírnom. Annyira akartam, hogy kész voltam „boszorkányosdit” játszani a sok zsaru jelenlétében is.

– Nem te vagy a gazdám – tiltakozott. – És a gazdád sem a gazdám. Szabad vámpírok vagyunk, bennünket nem irányíthattok.

Egyre inkább szaporodtak a Barney-hoz hasonló, új típusú vámpírok, akik nem akartak egyik Város Urához sem tartozni. Szabadnak hirdették magukat, olyan szabadnak, mint az emberek, akik egyedül maguk hozzák meg a saját döntéseiket. Én viszont, akármennyire is szeretek bizonyos vámpírokat, akármennyire nem tudnám elképzelni némelyikük nélkül az életemet, az elmúlt néhány perces akció thriller Barney-val bebizonyította, hogy mennyire gáz az, ha egy ennyire erős és hatalmas lény, mint bármelyik vérszívó, mindenféle kontroll nélkül marad. Kell a főnök. Mert még ha néha gonosz is az a főnök, és ettől elromlik az egész rendszer, akkor is kell valaki, aki kordában tartja a hipererőket. Kell a hierarchia. Kell, hogy valaki fogja a póráz végét, mert amikor valaki hipererős lesz és rendkívüli képességeket kap egyszeriben, általában kiderül, hogy már nem is olyan kellemes ember. Folyton azzal szembesülök, hogy a legtöbben csak addig kellemesek és kedvesek, amíg nem elég erősek. Csak az igazán jók nem használják rossz célokra a majdnem mindenható misztikus és fizikai képességeket, az olyanból meg nem rohangászik túl sok a világban. A legtöbben nem elég jók ehhez, vagy legalábbis ostobák ahhoz, hogy egymagukban jól használják. És akkor a tanulási fázisról még nem is esett szó. Ha az ember egy reggel, csak úgy a semmiből szuperhősként ébred, eleinte bénázik a szupererejével. És közben sokan megihatják a levét a bénázásának, még ha nem is a rossz szándék vezeti. Hogy lehet biztonságban tartani a lakosság gyengébbik felét a hipererősöktől? Marha nehéz megtalálni erre a kérdésre a választ. Azt viszont pontosan tudtam, hogy Barney Wilcox szabadságával mit kezdjek: bőven megéri az ő szabad akarata egy tizenöt éves kislány életét, meg a nyomozáshoz kirendelt kollégáinkét. Már persze ha képes leszek megkaparintani a szabad akaratát, mert ez kétesélyes játszma, tekintve, hogy nem Jean-Claude-nak tette le a véresküt, ami nyilván sokat egyszerűsítene az ügyön. Akkor a Jean-Claude-hoz kapcsoló köteléken keresztül én is fegyelmezhetném. Ez itt egy szabad vámpír volt, gazdátlan jószág, nem kellett engedelmeskednie senkinek, vagy legalábbis eddig nem tudott róla, hogy lenne ilyen személy. Az az igazság, hogy a legtöbb úgynevezett szabad vámpír is követ valakit, legalábbis a csapatfőnököt, épp csak nem szívesen ismeri be. De a vámpírok sem különböznek az embertől abban, hogy szeretnek valahová tartozni, követni másokat.

Szólítottam a nekromanciámat, és erre a nagyon fiatal vámpírra irányítottam. Úgy préselődött bele a falba, mintha át tudna szivárogni rajta.

– A kereszttel együtt úgysem hat rám a nekromancia.

– Kereszttel a nyakamban szólítok elő zombikat minden áldott este, Barney – mondtam halkan, ahogy a hangom kezdett megtelni az erővel. Régebben azt hittem, hogy az erőm a bennem lakó gonosz, de az Isten mintha nem értene velem egyet ebben a kérdésben, meg is változtattam hát az álláspontomat, mert ha neki nincs vele gondja, akkor ki vagyok én, hogy ítélkezzem a döntése felett? Egy ideje elfogadtam, sőt hittem benne, hogy az erőm a jó oldaltól kaptam.

– Ne, kérem, ne csinálja!

– Hadd bilincseljem meg, Barney, és akkor talán nem kell végigcsinálnom.

Kinyújtotta a két karját, hogy csináljam akkor. De a régi bilincs maradéka még ott volt a csuklóján, először azt kellett levennem. Letettem hát a padlóra a megerősített, új szuperbilincset, és kértem a régihez egy kulcsot, mert az enyém a szekrényemben volt, elzárva a pisztolyommal meg a keresztemmel. Közben azonban Zerbrowski keresztjének a ragyogása kezdett gyengülni.

– Miért nem világít már annyira? – kérdezte az egyik fiatalabb egyenruhás.

Elég gáz, hogy a vámpír füle hallatára kérdezte, az meg még inkább gáz, hogy a vészhelyzet kellős közepén.

– Inkább az hogy lehet, hogy egyáltalán világít, őrmester! – ugratta erre egy másik.

– Ja, Zerbrowski, nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen buzgó templombubus vagy!

A vámpír kezdett megint láthatóvá válni, eddig a nagy ragyogásban szinte szétúsztak a kontrolljai. Ahogy gyengült a kereszt fehér izzása, úgy kapta vissza a színét. Közben levettem róla a régi bilincset, és legalább rendesen láttam végre a csuklóját. Az enyémnél vaskosabb, de ahhoz képest, hogy pasi és milyen magas, hát elég ropi volt. Kicsit vesződtem az új holmival, mert az előírt gyakorláson kívül ez volt a harmadik alkalom, hogy egyáltalán a kezembe vettem. Annyira belemerültem a lakatproblematikába, hogy még az sem tűnt fel, hogy közben Barney kezdett rám hajolni, és szinte a hajamba lihegett. Csak akkor esett le, hogy túl közel vagyok, amikor Dolph a lábával a falhoz nyomta a vállát, és pisztolyt szegezett rá közvetlen közelről. Nyilván kínos lenne kimagyarázni, hogy puffanthattuk le a gyanúsítottat a kihallgatás során, de Dolph a főnök, ha ő úgy dönt, hogy helye van a fegyvernek a szobában, akkor helye van, én ugyan nem fogok vitatkozni!

Most, hogy Dolph a lábával kézben tartotta a helyzetet, akár válaszolhattam is a kis kíváncsi kollégának:

– Általában csak addig izzik a szent tárgy, amíg a vámpír bűbájt használ. Ha lecsendesedik, a fény is visszavesz. Van, hogy el is alszik.

Közben lerángattam a lábáról a lábbilincseket is, amik akkorák voltak, hogy a nyakamon is kényelmesen viselhettem volna őket, mert az a fazon volt, amit bakancsra is rá lehetett erősíteni, kívülről. Az új bilincs persze jóval kényelmetlenebb kiadás, mert egy Barney-hoz hasonló magasságú vámpír kénytelen benne felhúzni a térdét ültében az acélmerevítő miatt, ami összekapcsolja a kezeket a lábakkal.

– Szóval akkor nem az a pálya, hogy az őrmestert elhagyta a hite?

– kérdezte a zöldfülű, és leesett, hogy a probléma összetettebb, mint gondoltam. Felálltam, fél szememet még mindig a megbilincselt vámpíron tartottam, de félig a kolléga felé fordultam, hogy lássam.

Barna hajú tag volt, a haja rövidebbre nyírva a kelleténél, nem állt neki valami jól a fazon. A szeme egy kicsit még mindig rémült. A gyanúsított előtt nem akartam nagyon belemenni, de rápillantottam a névtáblájára, hogy később elbeszélgethessek vele: Taggartnek hívták. És láthatóan még annyit se vágott, hogy ha hitetlen vagy, bármennyire megvadul is egy vámpír, a kereszt süket marad, nem fog neked felizzani. Éppenséggel pont, hogy a hit adott erőt a keresztnek, hogy elűzhesse a gonoszt. Jó, persze, ha valaki előzetesen megáldotta, akkor is felizzik a kereszt még az egyébként hitetlen kézben is, de egy szimpla kereszttel nem sok esélye lehet valakinek, aki szerint nincs Isten. És persze az áldást nem árt megújítani időről időre. Nem árt meggyőződnöm róla, hogy ennek a Taggartnek nincsenek-e hitproblémái, mert ha esetleg megingott, akkor át kell helyeztetni, akkor nem maradhat a természetfeletti ügyeken. A szörnyeteg ügyosztályon az a zsaru, aki nem hisz, a vámpírok reggelije.

Felsegítettem volna a vámpírt, de Dolph gyorsabb volt nálam, félretolt, majd egyszerűen csak megmarkolta Barney karját, és felrántotta. Oké, neki könnyebben ment, mert hiába vagyok én szintén hipererős, ha egyszer hiányzik a magasságom, hogy jó ellensúllyal tudjak felhúzni magas férfiakat a földről. Hiába, hogy Jean-Claude vámpírjegyei megerősítettek, gyorsabbá és keményebbé tettek, magasabbá nem.

A vámpír pedig jóval egy-kilencven fölött lehetett, bár Dolph még így is fölébe tornyosult.

A kapitány visszaültette a székre, amit kirúgott maga alól. Egyik nagy kezét le sem vette a törékeny vámpírvállról, a másikkal ugyanakkor a csúnya nagy pisztolyt nyomta bele a combjába. Elég egyértelmű volt a gesztus: vagy együttműködsz, vagy… Az adott, hogy a törvény nem engedi, hogy a gyanúsítottat kár érje testében, míg nincs ítélet, de Barney maga vívta ki magának a kirántott pisztolyokat. És fenyegetőzni akkor már csak szabad, hogy végre előbbre jussunk kicsit. Ketten kitámogatták a sérülteket, de legalább mindenki a saját lábán távozott. Jó mérleg, eddig, pláne, ha még életben találjuk a lányt és a rendőröket, akikkel megszűnt a kapcsolat. És persze ki tudjuk szabadítani őket a megvadult vámpírok csókjából. Mert így hívják a vámpírbandákat: egy csóknyi vámpír. Falásnyi hullaevő, cammogásnyi zombi és csóknyi vámpír. Ezt alig néhányan tudják, de persze igazából a kutyát sem érdekli. Ez csak egy cuki név egy csapatnyi szupererős és szupergyors, agymágus, vérszívó állampolgárra, akik akár örökké is élhetnek, ha nem kényszerülünk lelőni őket. Ettől az utolsó kis tényezőtől lesznek olyanok, mint a többi átlagos rosszfiú. Kivéve, hogy a fent említett tényezők miatt totál kivételesek és kibaszottul veszélyesek is egyben.

 

A Kiadó engedélyével.