Főkép

Az idei második Maigret-könyv bízvást pályázhat a legtalálóbb magyar címre keresztelt Simenon-regény díjára. A Maigret és a víg kompánia igazi nyári olvasmány: persze nem azért, mert afféle strandkönyv volna. Viszont szinte a bőrünkön lehet érezni, ahogy ragyog benne a júliusi nap. A címben említett kis társaság hétvégente vidáman csónakázik, piknikezik és mulat – míg azután megtörténik a derült égből gyilkosság…

 

Maigret felügyelő, aki szinte csak véletlenül, hangulatkeresésből, rábeszélésnek engedve, másokkal sodródva a párás nyári forróságban, keveredik a kétfrankos zöldvendéglőhöz, a víg kompániába, ezúttal teljességgel idegen terepen mozog. Maga is részese, nézője az eseményeknek, ugyanúgy, ahogy a társaság többi tagja. Ott van közöttük közvetlenül a gyilkosság előtt. Vajon megakadályozhatta volna mindazt, ami történt? És vajon eleget tud-e az egymást keresztbe-hosszába megcsaló, mégis, sorsukat sokszorosan összefonó középkorú, kispolgári házaspárok múltjáról, hogy megtalálja a gyilkosság okát és tettesét? Ráadásul kérdés az is, ki lehet a jelenlevők közül az a titokzatos és cinikus valaki, aki már korábban is megölt valakit, s akiről egy halálraítélt beszélt Maigret-nek? A mostani tettes? Vagy egészen más valaki? Netán épp a jelenlegi áldozat?

 

Minden Maigret-regényt szeretek: várom, hogy az újabb és újabb történetekben Simenon új és ismeretlen környezetbe vezessen, kiszámíthatatlan és bonyolult szálakat szőjön össze, és szokás szerint megtévesszen. Egy Maigret-regény tettesét csak akkor lehet kitalálni, ha az író úgy akarja. Többnyire azonban teljességgel meglepő ugrásokkal halad a végül lélektanilag tökéletesen megindokolt megoldásig, amelyben mindig egy-egy nagyon igaz(nak tűnő), szomorkás és sötét igazsághoz juthatunk el. Mint itt is. A regény egy cellában kezdődik és ott is ér véget, de közben mintha évszázadok telnének el: a hazugról kiderül, hogy becsületes, a jó polgárról, hogy hazug csaló, a barátról, hogy ellenség, a szerelemről pedig, nos, hogy túlságosan kiszámíthatatlan és sokféle ahhoz, hogy huzamosabb időn át létezzen.

 

A kiválóan fordított, látványos borítót kapott korai Maigret-történet kiváló szórakozás és jó olvasmány. Bár víg kompániája legalább olyan messzi távolban táncol a kétfrankos érmével működő ócska zenegép dallamaira, mint amilyen múltbelinek tűnnek az első magyar hangosfilmek képkockái, vagy a régi, megfakult fényképek, mégis, ha elolvassuk, nemcsak nyomozunk, de az emberi természetről, önmagunkról is megtudhatunk valamit. Márpedig ilyesmi tesz igazán különlegessé egy könyvet. Igaz, egy Simenon-regény esetében ez csak természetes.